Áprilisi Gran Fondo – Balaton és Nánásiék

Napok óta lestem az yr.no, idokep.hu és a meteodat.cz előrejelzéseit, mert áprilisban nem akartam későre hagyni a Gran Fondo teljesítését. Ezért aztán az utóbbi napokban naponta többször ellenőriztem, mikor is kéne menni, mikor engedi meg a szél, a hőmérséklet és a csapadék, hogy túrázzak egy jót.

Pár napja aztán eldöntöttem, hogy hétfő lesz az a nap, amikor szerencsésen együttáll minden az induláshoz. Ennek érdekében vasárnap ledolgoztam a hétfőt, így aztán nyugodtan készülődhettem a mai menetre.

Illetve nyugodtan készülődhettem volna, de a hidegfront, aminek keddre ígérték az érkezését, azt ma hajnalban már 13-15 órára jelezték.

Még jó, hogy korán kelő vagyok, ezért aztán ki tudtam tűzni az indulást 6:30-ra – ami majdnem sikerült is – pár perccel utána útra keltem.

A hőmérséklethez jól felöltözve, szélcsendes időben, néhány fátyolfelhővel tarkított ég alatt indultam el. Már az Úrhidai úton haladva köszönhetően a jó minőségű magyar utaknak – a telefontartóm bilincse feladta – lekonyult, a telefont el kellett tennem  a táskába. Az első 20 km-t amúgy kellemes tempóban megtettem Úrhidáig egy lendülettel.

Ittam egyet, aztán irány Szabadbattyán. Persze a két település között ~1,5 km dűlőúton kell átkelni, de még ez is sokkal jobb, mint a 7-esen autók között….

Battyán után aztán elkezdődik a folyamatos huncut emelkedés – mely ezen az útvonalon Balatonfőkajárig tartott. Polgárdiba érve némi éhséget éreztem, így aztán megálltam egy kis időre enni, aztán csak tovább, máris.

Fülén sem hajtottam át megállás nélkül, itt a Trianoni emlékmű fotó kedvéért álltam meg.

Még egy kisebb emelkedő leküzdése után Már gurultam is be Főkajárra, majd hamarosan elhagyva már láttam Balatonakarattyán a Csittény-hegyen levő házakat. Hamar oda is értem. Balatont akartam fotózni, ezért kerestem egy kilátópontot, ahol le tudok ülni és kicsit megpihenni. Egyszercsak a Nánásiék boltja előtt gurultam – nem volt vásárló ott – így aztán benéztem, és vettem egy kakaós csigát – de csak eltettem későbbre.

Aztán a bolt közelében találtam egy kicsi, szinte rejtett kilátót, ahol el tudtam készíteni a fotókat a vízről.

Innen Papkeszi felé vettem az irányt – de a Kisfaludy-sétányon gurulást persze nem hagytam ki.

Ezután kis segítséget kértem a Naviki-től, hogy minél egyszerűbben átjussak oda – de hát amit művelt navigáció címén, az kritikán aluli volt. Mivel nem tudtam a kormányra tenni a telefont, ezért csak hallgatni tudtam. De hát az összes fordulást késve mondta be, és utána állandóan ezt hallottam „a Naviki újratervezte az útvonalat”. Egy idő után a Kenesei szőlőhegyen találtam magam poros utcákon kanyarogva (nem tudom hány km, de volt egy óra veszteség, az biztos) aztán begurultam,  kikapcsoltam a navikit és visszamentem az utolsó biztos ponthoz és lőn: jobban megleltem az egyenes utat az irányérzékemre bízva. (Ismertek olyan kerékpáros navigációs programot, ami megbízható, és még nem próbáltam?) Na de! A Papkeszi útra ráállva a az időközben megerősödött szél haverré vált, és én vitorlázva repültem vele.

De annyira, hogy nem akartam megállni még inni sem. Végül azért Nádasdladányban megálltam; a Nánásiéknál vásárolt kakaós csigát megettem (nagyon finom volt, tényleg!) 

Innen aztán már egy rövid fehérvári lábnyújtóztatás erejéig megszakítva – jöttem hazáig. Az utolsó 8 km- nél néhol cseppent már az eső, de csak nagyon szolidan, és tényleg egy-két csepp csak.

Nagy lendülettel, feldobva, és egyáltalán nem fáradtan értem haza.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük