avagy körtúra sok szép erdővel, majd hőségriadóval a végén ????

Itt nincsenek mély szakadékok és égbe törő sziklák, ellenben van sok hegy-völgy, szép hűvös erdők, patakok és megannyi apró gyöngyszem. Nagyon kellemesnek indult a túra, majd az utolsó másfél órában küzdelemmé vált az elhatalmasodó 38 fokos hőséggel….

Reggel sajnos elég későn tudtam elindulni, jó lett volna legalább másfél órával korábban indulni. De ma ez így sikerült. Már induláskor 21 fokot mutatott a hőmérő….

Rögtön hegymenettel indítottam, ami azt jelenti, hogy 12 kilométeren keresztül. Ekkor még nagyon jó volt minden, jól bírtam a hegyeket, és hamar megláttam Zircet lent a völgyben.

Zirctől aztán újra hegynek fordultam. Borzavár és Porva elhagyása után pedig kavicsos úton találtam magam. Dehát ez volt a terv; kis montis részt is betettem a tervbe.

Innen már simán rá lehetett látni a Bakony legmagasabb pontjára, a Kőris-hegyre (709 méter tszfm) és annak a tetején a Vajda Péter kilátóra.

Szép lassan beértem a gyönyörű erdőbe.

A hűvös erdőben rögtön megtámadtak valami csípős légy-féle lények. Egyik kezemmel csapkodtam, a másikkal vakaróztam, a többi végtagommal meg tekertem felfelé a hegyre.

Kitartó védekezésemnek köszönhetően szerencsére egyszer csak eltűntek. Én meg élvezkedtem hegynek fel, az erdőben.

Még pár perc tekerés felfelé, aztán a hegy le volt győzve ???? A bicikli meg elkezdett gurulni lefelé. Itt nyolc kilométer gurulás következett. Az út is egyszer csak átváltott aszfaltra, hatalmas élvezkedés kezdődött, de csak addig, amíg az egész át nem alakult kátyú-kerülgetéssé.

Mindenesetre hamar leértem Bakonybélbe. Itt egy kis pihenőt tartottam, majd egy nagyon jó csapatás következett a Gerence-völgyében.

Ezt a részt nagyon élveztem, de aztán leértem a Bakonyból a síkságra. Innen Gic felé tekertem tovább, mert az volt a terv, hogy Bakonyszentlászlónál kapaszkodok vissza a Bakonyba .

Két rövidebb pihenő után el is értem ahhoz a ponthoz, ahol el kezdett kezdeni a mászást. Még szerencse, hogy erdőben kezdtem a kapaszkodást, mert ekkorra a hőmérséklet kezdett extrémmé válni, de az erdőben szerencsére kb. 5-8 fokkal hűvösebb volt. Az utolsó 25 kilométeren a szint folyamatosan emelkedett, az én erőmet meg jól kiszívta a 38 fok árnyékban… Már minden emelkedő előtt vissza kellett kapcsolnom ???? Jájj… az utolsó tízen még erdő se volt, csak nap. Küzdelmes volt, de az utolsó ötöt azért megnyomtam, és épségben beértem a célba ???? Továbbra is megfontolandó (amit eddig is tudtam) hogy hőségriasztáskor korán kell elindulni!!

A végére egy négy számjegyű szintemelkedés is kikerekedett ????????

A mai napra nem maradt más, mint a hazautazás. Kár, hogy ilyen messze vannak tőlünk a hegyek – és az meg tetézi, hogy majd 400 kilométernyi alföldön keresztül kell eljutni hozzájuk. Ma ez várt ránk; hosszú, sík és egyenes szakaszok.

Ébredés után már össze is pakoltunk; majd remek reggeli várt ránk. Nem kapkodtunk az elfogyasztásával, de azért lassan útra kellett kelni. Hogy ne legyen teljesen élmény nélküli a nap, a közelben található, egykor a Hunyadiak ősi fészkeként funkcionált Vajdahunyad várához mentünk. A vár teljesen rendben van, karbantartják, és működtetik.

A vár hatalmas. Már beléptünkkor az udvarra ez tűnik fel először. A Városligeti Vajdahunyad vára – másolat, szerény kis makett ehhez képest.

Azonban a vár környéke…. Az rendben van, hogy fizetős a parkolás – valamiből fenn kell tartani a várat. Az udvarra pedig mindenféle árusok vannak betelepülve, a cukorkaárustól a műanyag játékbárdokig mindent lehet kapni – hiszen rengeteg a turista, lehet jól keresni ezzel. DE a környék… a szoci időkben a több mint 600 éves várat annyira tisztelték, olyan nagy becsben tartották, hogy teljesen körbeépítették mindenféle ipartelepekkel, amelyek mára – nem éppen a legjobb állapotban vannak.

A google utcaképen meg is tudod nézni, miről írok.

Legalább láttuk ezt is. E rövid kitérő után indultunk is tovább. Következő megállót Déván tartottuk, ahol vásároltunk pár apróságot az otthoniaknak, majd haladtunk hazafelé, illetve, mivel útba esett, a fellegvárnál még megálltunk egy fotó erejéig.

„Magos Déva vára” tényleg magas, egy, a környékből 250 méter magasra kiemelkedő sziklára építették, Az útról már jó messziről látszik. A várba siklóval (telecabina) is fel lehet jutni annak, aki gyorsan akar. Ha pedig a történetéről akarsz érdekességeket olvasni, itt megteheted.

Aztán ettől a hegytől is búcsúztunk, és nekirugaszkodtunk a hazáig tartó, 460 kilométernyi síkságnak. Sokszor és hosszú ideig nem álltunk meg, csak némi frissítőért, vagy tankolás miatt. A Nagylaki határátkelőnél ~8 percet töltöttünk, aztán csak siettünk a betervezett ebéd felé. Ami ugyan az első, tervezett csárdánál nem sikerült, de a „B” terv szerinti Bordányi Vadgesztenye étteremnél igen.

Nagyon jó áron tudtunk ebédelni, kedves és gyors volt a kiszolgálás. Mivel már erősen délutánba hajlott az idő, nyergeltünk újra, és húztuk a gázt – csak egyszer álltunk meg pihenni – Sárosdon elköszöntünk, mert nem sokkal később elágazott a hazautunk. Kora este, kissé fáradtan a melegtől, de elégedetten értem haza.

Aztán leültem, és meséltem az itthoniaknak. Sok-sok élmény, benyomás, apróság lenne amit elmondhatnék, amit elmesélhetnék, de nem jut minden eszembe egyszerre, Majd idővel…. Részletek, villanások az elmúlt napokból – egész belemelegedtem. „Tudjátok, amikor ott mentem felfelé, láttam a viaduktokat, a völgyeket, a medvét, a vízeséseket, a virágokat, a kék eget, a zöld hegyeket, ez mind-mind gyönyörű. De onnan a hegy mögül befordultam, és akkor…………”

Nem. Hát nem gördült tovább a szó. Vettem egy nagy levegőt, intettem egyet…. ezt nem lehet elmesélni….. Aki teheti menjen el, nézze meg! Csak az ér valamit.

A románokra pedig egy rossz szót sem lehet mondani; a vendéglátók, a benzinkutasok, a rendőrök, a parkolóőrök, az árusok – mindenki készséges és segítőkész volt. A fiatalok pedig mind tudnak angolul. Ja, és minden tájon volt valaki, aki tudott magyarul, szóval nagyon pozitív volt minden.

Köszönöm mindenkinek, aki segítette, hogy létrejöhessen ez a túra.

Ha megnéznéd a hazatérésünk animációját, akkor katt a képre!

avagy hogyan lehet ez még a tegnapinál is jobb?

Magasra tette a lécet a tegnapi túra. Vajon lehet annál szebb vagy jobb túrát tenni? Lehet, csalódni fogok… – ilyesmi gondolatok jártak a fejemben a mai túrára indulás előtt. Na mindegy, majd meglátjuk, de bevallom, kicsit szkeptikusan álltam hozzá a dologhoz.

Mindenesetre a Kárpátok déli oldaláról valahogy vissza kellett kerülni az északi oldalra, szóval muszáj volt menni, ha tetszik, ha nem ???? Erre pedig a legalkalmasabbnak a Transzfogaras tűnt. Ez az út még Ceaușescu regnálása idején épült meg, eredtileg katonai ellátási útvonalnak szánták. Az 1970-es években épült hatalmas beruházásnak köszönhetően 5 alagutat és összesen 578 hidat építettek rajta. Ez nem kis teljesítmény, hírnevét és népszerűségét mégsem ez adja, hanem a fantasztikus panoráma és látkép. Érdekes részleteket olvashatsz róla ezen az oldalon és itt is.

Az úton elindulva mindjárt a szkepticizmusom erősödött, hiszen a tegnapi gyönyörűséges aszfalthoz képest itt mindjárt egy hullámos, gyűrődött, foltozott útburkolattal szembesültünk, plusz azzal, hogy – szombat lévén – a környék lakossága mind a Vidraru-gáthoz gyűlt piknikezni. Még szinte el sem kezdtük a kapaszkodást, máris torlódásban találtuk magunkat – de áthámoztuk magunkat rajta mintegy fél óra alatt – aztán száguldtunk is felfelé. Pár kilométer megtétele után azonban megint meg kellett állni, hiszen egy őrszem ellenőrizte az áthaladást, aki -a nagy meleg ellenére bundában posztolt a helyén.

Néhányan megkínálták némi kajával, amit félénken elfogadott, mi pedig tovább haladhattunk. Folyamatos enyhe kanyargással lassan haladtunk felfelé, a magasságmérő is alig jelzett emelkedést. Már éppen megint azon gondolkodtam , hogy ez így nagyon lájt, amikor végre valami biztatót pillantottam meg.

Ahogy haladtunk felfelé, egymás után mutatták meg magukat a zöldellő csúcsok. Na, ez már valamilyen!

Tovább motorozva azt láthattuk, hogy lassan itt is megszűnt a fák, virágok sokasága, maradt a zöld fű. (Hiába, no! Nem is volt olyan hülyeség, amit általános iskola ötödik osztályában tanítottak – t.i. a Föld növénytakarója a síkságtól a hegyvidékig – itt szabad szemmel is meggyőződhettünk róla)

Amúgy valóban sok-sok szépség látható az út mellett, például rengeteg magasból lehulló vízesés(ecske) sarkallja fotózásra a magamfajtát.

Még néhány fordulat , és egyszer csak elénk tárult…. tyűűűű… hát mi is? Ha tegnap elfogytak a szavak, akkor ma? Hát ma is. A valóságban ez a látvány sokkal hatalmasabb, a mélység óriási, áhhh… Ez valóban leírhatatlan, elmondhatatlan, a fotók csak töredékét tükrözik vissza annak, amit itt láttunk.

Ezt a helyet nehezen hagytuk ott, de aztán mégis menni kellett, mert várt még ránk a csúcs. Ehhez azonban még át kellett vergődnünk a teljesen bedugult 887 méter hosszú Bilea-alagúton (motorral ezt azért megoldottuk) majd elénk tárult a csúcs-panoráma:

Itt épp csak annyi időt töltöttünk , hogy megvettük a motorokra a matricát, bepillantottunk a Kárpát-medencébe, majd indultunk is tovább.

Lassan ereszkedni kezdtünk lefelé, és a lassúságot a különböző, előttünk nézelődő mindenféle járművek okozták . Azonban így is túl hamar leértünk a síkságra, és akkor meg fájó szívvel kellett visszanézni a hegyvonulatra.

A síkságon haladva még sokáig kísért minket a Kárpátok láncolatának látványa – de aztán elkanyarodtunk Déva felé – mostantól az élmény, az emlékek az a hely, ahol viszontláthatjuk még sokáig.

Hát így esett meg a mai kis túránk – szkeptikus hozzáállásom ellenére ebből is olyan szép túra kerekedett, melynek emlékéből még sokáig fogok táplálkozni.

Ha kíváncsi vagy mai útvonalunk animációjára, a képre kattintva megnézheted azt.

Nagy út várt ma ránk. Magasan akartunk motorozni, és ehhez a magashegyi élményhez a Transzalpina útját választottuk. Ezt a 137 km hosszú utat évszázadokig csak nagyon bátrak használták , mert – mint oly sok hegyi átkelő – csak nyáron volt használható, és hegyekben jártas ember által ismert ösvények alkották. Na de 2012-ben útburkolatot készítettek, és megnyitották a közforgalom előtt, ezzel fellendítve az idegenforgalmat. Néhány érdekes dolgot olvashatsz róla itt és itt. Nekem ez kicsit komfortzónán kívüli volt, de pl. ez a video nagyon inspirált engem a megtekintésre.

A napközbeni sok döntögetéshez megalapoztunk egy jó reggelivel.

Reggeli után nyergeltünk, és immáron napfényben megkezdtük utunkat.

Kanyargásunkat épp megkezdtük, amikor már meg is kellett állni – a Torockóról Nagyenyedre vezető úton a sziklaszorost fotózni.

A sziklaszoroson átkelve az első pihenő Szászsebesnél volt. Egy rövid tankolás után innen fordultunk rá a Transzalpinára.

Közel egy órás kanyargás után elhagytuk az utolsó hegyi falut is, és megkezdtük az 1000 méter feletti részt.

Az idő kezdett egyre hűvösebbé válni, az ujjam konkrétan kezdett lefagyni a nyári kesztyűben , de szerencsére hamarosan egy nyüzsgő hegyi parkolóba érkeztünk, ahol egy kis kézmelegítőt és energiapótlást vásároltunk.

Öltözés és kesztyű-váltás (szerencsére van nálam négyféle) tovább indultunk az egyre tavasziasodó, azaz kora tavaszira emlékeztető hőmérsékletben. A fák, a virágok elkezdtek elfogyni mellettünk felfelé haladásunk során – egyre inkább eluralta a tájképet a zöld fű, és a kavicsok. A felhők lassan egy szintre kerültek velünk, és az egyik kanyar után feltűnt a fogadóbizottság, akik ránk vártak.

A fogadóbizottságtól elköszönve aztán a csúcshódításra indultunk. Ahogy haladtunk felfelé a páratlan szépségű tájban, egyre jobban kinyílt alattunk a táj. Bodros felhők kacérkodtak az égen, a zöld hegyek mind alánk kerültek, a kék ég gyönyörködtette a szemünket. Tovább haladva felfelé ebben az élő poszterben, egyre jobban érlelődött bennem és végül a csúcsra felérve kibukott a szó: ???? ???? ????

Úgy voltam mint András az ő videójában: itt elfogynak a szavak….

Ja, és igen. Cudar szél fújt a tetőn, hozzá még 10 fok körüli hőmérséklet – indokolt volt az állig begombolt motoros ruházat.

Néhány árussal beszélgettünk pár szót, vettünk matricát a motorra. Elmesélték, hogy június 14.-én kezdtek nyitni, mert addig másfél méteres hó volt – és akkor kezdett csak elolvadni. Mi nem olvadoztunk éppen, ezért elköszöntünk, és elindultunk a hegygerincen futó, lefelé tartó útra. Hát, ezt sem lehet elmesélni. Aztán egyszer csak átértünk a Kárpátok túloldalára, és megláttuk a mintegy 1500 méterrel alattunk elterülő tájat….

Egy órán keresztül ereszkedtünk lefelé. Lassan búcsút intettünk a hegyeknek, meg a hidegnek is. Lenn 30 fok körüli hőmérsékletbe érkeztünk.

Hála a modern technikának, észleltük Râmnicu Vâlcea városában és környékén az óriási forgalmi dugót, ezért aztán kerülő utat választottunk. Nem is volt torlódás sehol, cserébe órákon keresztül unalmas falukon keresztül hajthattunk szénás szekereket és kóbor kutyákat kerülgetve.

Este 8 előtt nem sokkal érkeztünk Argyasudvarhelyre, ahol gyors tankolást és vásárlást ejtettünk meg. Majd sietve indultunk a 17 kilométerre levő szállásunkra. 20 óra körül aztán megérkeztünk, ahol egy nagyon kedves hölgy fogadott minket. Rövid tanácstalanság, telefonálgatás után aztán kiderült, dupla foglalás történt a szállásunkra, de 5 percnyi telefonálás után máris volt szállásunk – mintegy 500 méterre az eredeti foglalástól egy hatalmas, üres ház várt minket, hogy nyugodtan azt csinálhassunk, amit akarunk. Köszönjük a segítőkész hozzáállást, a lelkes segítséget Cosmin Pirvunak.

Összegzésképpen annyit tudok mondani : van, amikor elfogynak a szavak, de ott fenn, nem is kellenek. Csak egyszerűen ott kell lenni, és megélni azt, ami adatott.

A képre kattintva rövid animációt láthatsz a mai útvonalunkról.

avagy kergetőzés az esővel

Szinte nem is hiszem, hogy eljött ez a nap. Két éve voltam utoljára igazi hegyek között, hiszen a tavalyi utazásokat eltörölte a pandémia. De most végre elindultunk, köszönhetően Lajosnak, aki addig ütötte a vasat, amíg ki nem alakult belőle ez a túra. ????

Jó esős nap ígérkezett mára az előrejelzések alapján. Úgy kezdtük meg mai kergetőzésünket az esővel, hogy az indulási időpontot eltoltuk fél órával, hiszen az aktuális felhőfolt pont akkor szíveskedett megérkezni.

No de mi türelmesek vagyunk, és ezt nagyon jól tettük, mert sokat nyertünk vele, Például azt, hogy száraz időben indultunk neki az útnak, és ez nagyon sokáig így is maradt.

A ciklon csak forgott, délről észak felé, és mi pedig kelet felé menekültünk, nehogy utolérjen minket. Már jól bent jártunk a délelőttben, mikor kérdezték otthonról, milyen az idő? mert otthon vizes. Mi az Alföld közepén szárazon voltunk.

Óránként megálltunk pihenni pár percet, aztán lassacskán elértünk az utolsó magyarországi állomásra, a Biharkeresztesi MOL-hoz. Már éppen megtankoltunk, amikor az első esőcsepp lehullott. A radarra gyorsan ránézve azt láttuk, hogy az a vörös folt éppen fölénk sodródott, szóval pihenő – hát 10 percig valóban dézsából öntötték. Aztán el is ment, ahogy jött. MI is mentünk, a határnál pedig kb. összesen 5 percet töltöttünk. Nem voltak túl érdeklődőek a határellenőrzésnél – szerencsére.

Így hát megkezdtük utunkat tovább kelet felé. Sok említésre méltó esemény nem történt – a Királyhágón terveztük a következő megállást.

Ezt érzékelve be is ültünk a kürtőskalácsosnál fedél alá. Kivártuk az újabb 10 perces türelmi feladatunkat, majd öltöztünk esőruhába, mert most már kicsit sűrűbben látszott a radaron, hogy felhőfoszlányok keveregnek felettünk. Ez a beöltözés hasznos volt, mert a következő órában aztán bele-belefutottunk esőzónákba. Gyalunál egy gyors tankolásra álltunk csak meg, majd folytattuk utunkat. Innen aztán elég élvezetes út következett, mert szárazon haladtunk. Már éppen örültem, hogy megszárad az esőruha, amikor erős oldalszél kezdett cibálni minket. Aztán egy új autópálya-kereszteződésbe (érted, autópálya-kereszteződés, itt ????) érkeztünk, ami számomra ismeretlen volt, ezért aztán rosszul is fordultam le, tehát tettünk egy 6 kilométeres kitérőt. Időközben aztán durvára váltott a szél, megérkezett az eső, akarom írni, az özönvíz, mindez az utolsó 25 kilométerünkre.

Mindezek ellenére legyőztük ezt a kihívást is, és megérkeztünk.

Örömmel állapítottuk meg, hogy mind a felszerelésünk, mind a technika jól kitartott.

Lepakoltunk, aztán neki is ültünk a jól megérdemelt vacsoránknak.

Vacsora után még belefért egy séta az esteledő Torockón.

Azt ott én már egyszer megmásztam – nézd csak meg – katt ide.

Séta után aztán hazatértünk, beszélgettünk kicsit – majd eltettük magunkat a holnapi, nagyobb mennyiségű hegyre rákészülendő.

Utazásunkról egy rövid animációt a képre kattintva nézhetsz meg.

Semmi extra. Egyszerűen csak lekísértem a Kedvest Balatonvilágosig. Ettünk egy kakaós csigát a szokásos helyen.…

….aztán meg hazajöttem, pakolni kell, mert holnaptól motorostúra a Kárpátokban….

csattanással, zivatarral és Kis-Balatonnal

Először is megnyugtatok mindenkit: nem voltam részese a csattanásnak, de tanúja és némileg érintettje igen. De erről majd később. Egyébiránt nagyszerű és élményekkel teli túra kerekedett – mert végül minden jól alakult.

Az elmúlt hetek kihívásai után mára könnyű és kellemes túrát terveztem. Erre megfelelőnek tűnt a Zalai-dombság.

Éjszaka zivatar volt, de ennek ellenére jó korán felébredtem. S ha már így alakult, akkor útnak is indultam, nehogy kárba vesszen a nap.

Néhány kilométer bemelegítés után Zalaszabarnál nyugatnak fordultam, és elkezdődött a hegymenetek sora.

Az első 25 kilométer mind erről szólt: hegynek fel, majd rövid gurulás, sok-sok zalai kicsi falvakon át.

Ezután a szakasz után Pacsánál ráfordultam a 75-ös útra, hogy Keszthely felé vegyem az irányt. Innentől aztán azon gondolkodtam, hogyan lehetne meghosszabbítani a túrát. Egy hirtelen ötlettől vezérelve aztán befordultam újra egy kicsit a dombok közé, Gétye faluig feltekerve, hét kilométerért és némi szintemelkedésért cserébe.

Visszatérve a főútra aztán Zalaapátit elhagyva először kereszteztem a Zalát.

Tovább haladva éppen azon gondolkodtam, hogy Keszthely körül is kicsit áttervezem a túrát, amikor nagy csikorgást, majd csattanást hallottam, a tükörbe nézve azt láttam, hogy egy Renault forogva szalagkorláttól-szalagkorlátig csapódik. Gyorsan megálltunk többen, majd meggyőződve, hogy a vezető hölgynek nincs baja, félretoltuk az útból az autót.

Mint utóbb, helyszínelésnél kiderült, egy hölgy éppen előzni kezdett engem, de index nélkül, miközben hátulról jött a Renault-val a másik hölgy, aki éppen egy kocsisort előzött nagy sebességgel. Meglátva az előzési manővert fékbe taposott – és ekkor vesztette el az uralmat autója felett. Én is megvártam becsületesen a helyszinelőket, majd miután felvették a jegyzőkönyvet, folytattam utamat.

Időközben el is döntöttem, hogy sem Alsópáhoknál, sem Hévíznél nem fordulok Keszthely felé, hanem feltekerek Cserszegtomajig, mert kell a szint. Így is tettem, majd onnan fentről nagyot gurultam Keszthely központjáig, a Festetics-kastély kertjében álltam meg egy picit fotózni.

Még mindig lefelé haladva Fenékpuszta, pontosabban a Kis-Balaton látogatóközpont felé vettem az irányt.

Nem olyan hosszú tekerés után meg is érkeztem, itt a régóta halogatott pihenőmet megtartottam.

Tovább haladva Sármellék – Zalavár felé folytattam utamat. Mivel erősen közeledett a beígért zivatar, gyorsan lefotóztam a Milleniumi Emlékpark Makovecz-féle emlékhelyét.

A Kis-Balaton melletti kerékpárúton folytattam utamat, melyre ráfordulva talán 100 métert haladtam, amikor cseppenni kezdett az eső. Én azzal a lendülettel vissza is fordultam, mert a sarkon haladtam el a fedett pihenőhely mellett. Ide aztán be is ültem.

Ez nagyon jó döntésnek bizonyult, mert az eső hamarosan nagy lendülettel rá is kezdett.

Az elkövetkezendő 1 óra 20 percet itt töltöttem, nézegettem a radart, fotókat szerkesztgettem, ilyesmi. Aztán elment, ahogy jött, majd én is folytattam az utamat a párában.

A Kányavári-szigetnél aztán megint megálltam. Ezúttal nem mentem be a szigetre, mert egyszer már bejártam, hanem egy kis energiapótlást vettem az itt található büfében.

Szívesen elidőztem volna még itt ezt a csoda-világot bámulva, de sajnos ma már sok volt a késlekedés.

Néhány búcsúpillantás után aztán újra ráfordultam az útra, és egy lendülettel a szállásig tekertem.

Mindent összevetve, nagyon jó túra kerekedett – kényelmes tempó, sok látnivaló, sok-sok élmény.

+1 bónusz: hogy nem vasaltak ki a balesetben.

Mit is írhatnék erről a tókörről? Hiszen már annyiszor voltam mellette és annyi mindent láttam és meg is írtam.

A keleti medencét legalább ötször körbe tekertem, a nyugati medencét idén először. Voltam már a déli parton végig, a Balaton-felvidéken az északi parttal összekötve sokszor.

A repertoárból már csak ez hiányzott, hogy egyszer megcsináljam körbe az egész tó megkerülését. Most ez is sikerült.

Ez a nap a tekerésről szólt, nem pedig az élmények gyűjtéséről. Illetve ez is egy élmény…. Méghozzá maradandó.
Igazából pár címszóban össze tudom foglalni hogy mi történt ma:
– nagyon jól tettem, hogy korán indultam, mert így az első száz kilométert kellemes időben tudtam megcsinálni.
– az első százon igazából csak kétszer álltam meg, amúgy az egészet végig rohantam

– A második 100 sokkal nehezebb volt, és nem az északi parti dombok miatt, hanem mert a második száz kilométert 11:00-kor kezdtem el, és nagyon meleg lett utána az idő

– A Szépkilátóról még mindig szép a kilátás
– A badacsonyi római úton még mindig imádok végig száguldani
A többit meg már mind-mind megírtam a balatoni túráim során.

Összességében minden jól alakult, nagyon örülök hogy sikerült, és hogy így sikerült.

Göcsej és Örség

A, B, C vagy D terv? nem is tudom, hol végeztem. De a lényeg, hogy sikerült az esőt megelőzni, hála annak, hogy a munkahelyemen és a szálláson is előre tudtunk mindent hozni egy nappal. A túra is jól sikerült – sok erdővel, dimb-dombbal, a vége felé pedig igazi kulináris élvezetekkel.

Reggel azzal kezdtem, hogy nem a tervezett úton indultam el, hanem – hogy, hogy nem – a legközelebbi erdő felé vettem az irányt.

Tettem ezt azért, hogy ne kelljen annyit a 86-oson menni. Fél órával később meg is győződtem arról, hogy jó döntés volt – a rajta zajló kamionforgalom miatt.

Addig viszont remek kis szakaszt mentem a gyönyörű erdőben. Az erdőn túl pedig elértem az első Göcseji faluba, Kozmadombjára.

A következő szakasz célpontja a Göcsej legmagasabb csúcsa: a Kandikó volt. A hozzá vezető útnak szinte nekirontottam; élvezettel faltam a hegymeneteket és a völgyeket egyaránt. A csúcsot elérve megálltam egy picit, kitekintve a Zala völgyére.

Innen aztán nagyot gurultam le, egészen a Zaláig. Ott kellemes meglepetés ért, hiszen elértem az általam eddig nem ismert Zala-völgyi kerékpárutat.

Nagyon kulturált, új és jól tekerhető szakasz volt ez. Zalacsében megálltam a Trianon100 emlékparknál.

Érdemes felmászni a mellette található toronyba, mert fentről rajzolódik ki igazán Nagy-Magyarország térképe a városokkal.

Zalacsébet elhagyva északnyugatnak fordultam, hogy bevessem magam az Örség dombjai és erdői közé. Hamar hegymenetbe kellett kapcsolni, és közben számos apró csodát észrevenni – közte olyat, min ez a templom egy búzatábla közepén.

Aztán meg erdő, erdő, erdő…. Viszák elhagyása után ismét erdei szakasznak indultam neki.

Egész jól haladtam , amíg egyszer csak tengerek, mocsarak nem állták utamat. Közben egy autó közeledett szemből – az erdőbe be is kellett állnom oldalt, hogy elférjen. De ő nem elférni akart , hanem megállt mellettem és kiszállva eszmecserébe kezdett velem, mely szerint nagyon nem ajánlotta az út folytatását. Az autójára nézve – mely egy off-road pályát megjárt terepgumis Grand Vitarának tűnt – rögtön jobb belátásra tértem, majd megköszöntem tanácsát és visszafordultam.

Viszákra visszaérve nagy vargabetűvel megkerültem az erdőt a műúton, aztán megint megpróbálkoztam az erdővel.

Mintegy másfél kilométernyi erdei gurulás után újra mocsarak közé kerültem. Megint vissza kellett fordulnom, ezúttal jó kis emelkedőnek. De legalább szép az erdő.

Itt aztán feladtam az erdei utakon való tekerés álmát. Módosítottam újra a terven – Mivel már dél volt, megcéloztam a Pityerszeri Csárdát, mint energiapótló helyet.

Persze az is cél volt, hogy szint is kerüljön a túrába – ezért a Pityerszer erre is tökéletesen megfelelt.

A csárda még mindig tökéletes választás; mindig van előkészített adag helyi ételekből és ezért nem kell várakozni. Épp csak kifújtam magam az emelkedő után, máris előttem illatozott a vaddisznópörkölt dödöllével.

Hát nem mondom, éhes az nem maradtam . Rá is kellett pihennem e szokatlan nagy evésre. Fél órányi ejtőzés után aztán rászántam magam az utolsó, 25 kilométeres szakasz leküzdésére – benne az Őriszentpéter – Bajánsenye között előforduló heggyel.

Ja, meg időközben a szél is jól megerősödött, ami még arra volt jó, hogy e szakaszon comb-izom-erősítő gyakorlatokat végezzek általa, mert lassabban aztán nem mentem. Sőt. Jó nagy lendülettel értem vissza.

avagy egyre jobban szeretem a hegyeket

Ismét montis túrát terveztem. Ki kellett próbálnom, hogy milyen az, amikor erdei úton , végig hegymenetben feltekerek mondjuk a Bükk egyik csúcsára….? És igen, örömteli felismerésre jutottam.

Éjszaka vihar volt, és szerencsére hozott egy adag esőt is…. kicsit megszűnt a mindenhol szálló por, és fellélegezhetett minden a hőség után. Viszonylag időben, bár a tervezettnél kicsit későbben indultam el az első szakaszra. A terv az volt, hogy Cserépfaluról feltekerek a Borostyán-tetőre. Csak így, egyszerűen.

Már épp elvonultak a felhők, mikor megkezdtem utamat a frissen mosott, vadiúj kerékpárúton.

Hamar el is értem Bükkzsércre, ami egy zsákfalu, és onnan már csak az erdő és a hegy hívogatott, tovább.

Nagyon változó útminőségen haladtam, hozzáteszem, sehol nem kellett mély sárral küszködnöm – dehát ezért (is) jöttem montival. Érezni lehetett, ahogy a növények élvezték az éjszakai locsolás eredményét.

Persze én is éreztem ennek az esőnek a jótékony hatását – csuromvizesre izzadtam magam a párás erdőben. Időközben már a Nap is be-bekukkantott az erdőbe néhány virgonc sugárka formájában.

Csak nyomtam, nyomtam felfelé, igazából csak egyperces fotók erejéig álltam meg. Aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy gurulni kezd a bicikli… hé, álljunk csak meg! Ennyi volt a 25 km hegymenet? Hmmm….. Meg is álltam körülnézni – és megpillantottam ott lenn a völgyben Répáshutát.

Gyorsan gondolkodni kezdtem. A túraterv 60+ km volt, ezer méter szinttel. Na de az nem lehet, hogy már felénél tartok. Gyors kalkuláció – Répáshuta 160 méter szinttel lejjebb van – na akkor toldjuk meg picit a túrát…!

Legurultam hát a faluba, tudván, hogy ez jó sok kapaszkodást eredményez majd visszafelé. Elég hamar le is értem, ahol aztán megtartottam az első pihenőmet. A kapaszkodást elkezdve még mindig jól éreztem magam…. Újra visszamentem a Borostyán-tetőhöz. Ezt a helyet élvezni kellett. Nem lehet elmesélni a Bükköt – fotóztam is, de a fotók nem nagyon adják vissza, milyen varázslatos ez a hely.

Na, ami ezután következett…. 15 km ereszkedés lefelé…. Bár a nyolcadik kilométer után elkezdtem unatkozni. Néha megálltam fotózni.

Felsőtárkány előtt nem sokkal az út le van zárva, és egy jó nagy kurflival beterelnek az erdőbe – ugyanis az út menti szikla nagymértékben omlik. És valóban , az út tele van lehullott, kisebb-nagyobb szikladarabokkal.

Aztán mivel már majdnem dél volt, a Felsőtárkányi tóhoz begurulva megálltam a büfésoron és megettem a jól megérdemelt ebédemet.

A jóízűen elfogyasztott ebéd után pedig begurultam Egerbe. Nagy kedvem ugyan nem volt, meg különben is tavaly voltunk, de azér’ egy karikát a belvárosban tettem.

E rövid belvárosi kitérő után aztán Noszvaj felé vettem az irányt. No, ezen a szakaszon már rekkenő volt a hőség, erdő semmi – inkább szőlők – és az egri belvárosból a Bükk-bércre feltekerni…… Na , becsületesen végigtoltam. Aztán onnan meg nagy gurulás a Csendülőig… ahol megálltam egy fotóra, ha már ennyire szeretem a doktor úr előadásait hallgatni…

Aztán még egy meglepetés ért, amikor Kedvesemet utolértem a Noszvaj – Bogács közti szakaszon. (Ő ma a Mezőkövesd – Szomolya -Noszvaj kört rótta) Így aztán beszélgetve, élménybeszámolót tartva gurultunk visszafelé. Még Bogácson az Oázis Apartmannál megálltunk egy remek házi lepényre. Aztán hipp-hopp vissza is értünk a szállásra.

Ja, és a felismerés…. Ezzel ma szembesültem, és egyelőre barátkozom vele, mert szokatlan. De örömteli. Mert nem csak hogy élvezem az erdőket, meg a hegymeneteket, hanem már bírom is. Nem azt mondom, hogy néha nem kell küzdeni, hanem csak azt, hogy most már több az élvezeti érték a mérleg serpenyőjében, mint a küzdelem.

A túra meg egy kicsit hosszabb lett, mint a 60-valahány kilométeres terv. ????