avagy: hogyan tovább?

A legutolsó posztomat ott fejeztem be, hogy kíméletlen vihar csapott le Hidegségre, és a víz nagy munkát végzett tőlünk lejjebb. Az interneten, és a FB-on rengetegen osztották meg a tapasztalataikat…. de sajnos egy sem volt köztük, amely jó hírekről számolt volna be. Például: Árhullám pusztított Hidegségen elzárva a települést

Bevallom, kicsit húzódoztam nekiindulni a mai napnak, mert nem volt kedvem sem elesni, sem lenn ragadni valahol és vesztegelni sehol sem. Dehát, bátraké a szerencse! – összeszedtem magam, felöltöztem és motorra ültem. Az első pont, amitől féltem, az a Szalamás-pataki híd volt, mert többen jelezték, hogy ezt a víz elmozdította és mintegy 50 cm-el lejjebb szakadt az egyik oldalon az útpályától. ~5 kilométernyi haladás után el is értem hozzá.

A fotón látható, hogy a hidat valóban leszakította a víz az útpályáról és kissé jobbra sodorta, de a derék csángó atyafiak a hézagot és a fél méter szintkülönbséget kitöltötték sóderral, és íme, máris járható a híd! Innen kicsit felszabadultabban gurultam lefelé, amíg el nem értem a médiában legtöbbet megénekelt részhez.

Hát valóban nem sok hely maradt a közlekedésre. Motorral óvatosan el lehet azért férni, de várnom kellett egy kicsit, mivel gőzerővel nekiálltak feltölteni a hézagot, és meg kellett várnom, amíg a teherautó megszabadul óriási kövek alkotta rakományától.

Szóval, megvártam ezt a műveletet, majd óvatosan átevickéltem a láthatóan nem túl széles úton. Innen aztán kinyílt az út a világ felé!!! Nosza, meg is döntögettem a gépet a Gyimesi-hágón fel- majd lefelé. Boldog döntögetésemnek egy torlódás vetett véget a hágóról leérve – baleset. Viszont egész rövid, néhány perces várakozás után elengedte a forgalmat a rend őre.

Csíkszeredában vásárolgattam, egy kis készlet-feltöltést végeztem, jól megpakoltam a túradobozt, majd visszaindultam. A hágón ismét technikáztam kicsit; élvezettel húztam a gázt, amíg el nem értem a leszakadt útszakaszhoz. Örömmel láttam, hogy sokat haladtak a feltöltéssel délelőtt óta.

Már éppen nekiindultam volna a szélen való evickélésnek , amikor leintettek, hogy ne induljak neki. Ugyanis a veszélyes, víz alámosta részeket kibontották, szóval azon motorral nem férek át.

Egy kicsit várakoztam, figyelve, hogyan halad a munka- persze, sehogy. Hiszen egy útépítés nem percekig tart…. Így aztán előszedtem legkedvesebb mosolyomat és motorozási tudományomat – és a 12 évnyi helyismeretemet – útszéli telkeken, kerteken át, tulajokkal néhány jó szót váltva átevickéltem megkerülve a leszakadt útszakaszt.

Ezt a szakaszt leküzdve megnyílt előttem a hazaút. Így aztán minden további probléma nélkül haza is értem a szállásra. Itthon már nem volt más dolgom, mint kinyitni egy sört, és megírni ezt a posztot….