A nyugati-medence is sorra került

2016 volt az év, amikor sok évnyi tespedés után, súlyosan elhízva és mindenféle, ebből kifolyólag következő tünetegyüttes hatásaitól szenvedve úgy döntöttem, hogy szakítok az addigi életmódommal, és saját hajamnál fogva kirántom magam a kellemesnek tűnő, de biztos, hogy káros helyzetemből.

Még emlékeztem, hogy „annak idején” a kerékpározást mindig is kedveltem, tehát nekiálltam ennek a sportnak. Kezdetben 10-30 kilométeres gyakorlásokkal, majd felbátorodva, mind hosszabb távokon tettem próbára magam.

Sajnos nem volt zökkenőmentes ezirányú próbálkozásom. 2018 augusztusában kerékpárosbaleset nyomán hagytam ki hosszú hónapokat, majd 2019-ben a torockói hegymászás közben szerzett sérülésem nyomán hagytam ki szinte az egész szezont.

Újra meghíztam, újra legyengültem, sántítottam – de nem adtam fel. 2020 elején újra elkezdtem edzeni.

Szeretek a Balatonnál, főleg a Felvidéken tekerni. Az elmúlt években a Tour de Balaton keretei között ötször megcsináltam a keleti-medence körbetekerését (~80 km), begyűjtöttem ezzel néhány érmet. Azonban mindig is vágyakozva és irigykedve néztem azokra , akik ennél nagyobb távokat is le tudtak tekerni. Én örültem, hogy a rövidebbet is végig bírtam…..

Idén aztán felbátorodtam. Mihelyt megnyitották a nevezést, – lesz ami lesz, merjünk nagyot álmodni – a nyugati-medence távjára neveztem be, ami 168 km.

A mai napra minden összeállt a tekeréshez:

• jó hideg hajnal, 11 fok
• gyönyörű felhős ég, eső igéretével
• 40 km/h-s északnyugati szél

Na nem pont ezekre vágytam, de a kocka el volt vetve, ha menni kell, akkor menni kell. Rövidnadrágban (bízva a kitavaszodásban) de szél ellen három felsőben vágtam neki a távnak.

Pár perc alatt bemelegedtem, nem fáztam. Mintegy félórányi tekerés után máris meg kellett állnom egyet fotózni, mert a túloldalon már jól láthatóan feltűnt a Tihanyi-félsziget. Közvetlen közelről azt is megnéztem, hogyan korbácsolja fel a szél a Balaton hullámait….

Még 10 percnyi tekerés után aztán el is értem az első frissítőponthoz Balatonlellére, ahol mindenféle jóval vártak minket: Tej, kakaó, banán, túrós batyu, kakaós csiga…

Sokat fogyasztani nem bírtam – lévén túl korai időpont volt még (7:00) de egy pár perc lazítás az jól esett – aztán tekertem is tovább.

Mintegy órányi tekerés után Balatonfenyvesre érkeztem – a következő frissítőpontra – ahol aztán végre tudtam enni. Itt a változatosság kedvéért már volt pizzás csiga, sajtos pogácsa, tepertős pogácsa, sport-szelet, müzli.

Újabb órányi menet következett, amely során elérkeztem a Zala torkolatához, a Zala hídjához, ahol eszembe jutott életem egyik legfontosabb regényének az alábbi párbeszéde:

„– Hol van az a híd, Gergő bácsi? – Itt lejjebb a Zalán; nincs messzi, másfél óra alatt odaér az ember, ha jól kilép. – István bácsi azt írja, hogy négyre legyünk ott. … de hogy találok én egyedül oda? – Könnyen. Megy a parton, amíg a hídhoz ér. Másfelé nem is lehet menni, mert egyik oldalon a folyó, másik oldalon a berek. Csak a gáton. Kettőkor elindul, aztán odaballag.”

Innen is köszönöm Fekete Istvánnak, hogy alapvető emberi értékeket tanított nekem.

Az volt a terv, hogy Keszthelyen megállok egy rövid pihenőre. A kerékpárút viszont jól rejtve haladt a part mellett; észre se vettem, hogy elhaladtam mellette ???? Egyszercsak azt vettem észre, hogy az van kiírva a vasútra, hogy Alsógyenes. Ebből tudtam, hogy már az északi parton tekerek ????

Hajnalban, indulás előtt számolgattam. 12 órát adtam magamnak a túra teljesítésére, tehát félútra – Balatongyörökre – 6 órával az indulás után kellett megérkeznem. Ehhez képest mintegy órával korábban gurultam be a következő frissítőponthoz.

Itt az jutott eszembe, hogy „már megint zabálni kell” ???? de persze tudtam, hogy kelleni fog az energia a szigligeti, badacsonyi mászáshoz, szóval leültem a Balaton-partra és fogyasztottam.

Pár percnyi tekerés után aztán megint meg kellett állnom. Először is, a Szépkilátótól fotózni kellett – másrészt kisütött a nap, tehát rögtön lehántottam magamról két réteget ????

Így megkönnyebbülve kezdődhetett a mászás – először felkapaszkodtam a Szigligeti Vár mellett, ahol kerek számot mutatott a számláló: 1️⃣0️⃣0️⃣ km

Néhány további emelkedő leküzdése után aztán a Badacsonyon találtam magam, ahol némi pihenőt engedtem meg magamnak – meg most már a hidratálás is fontossá vált.

Mondtam már, hogy imádok a Római úton tekerni? Ezen a Badacsony félmagasságában húzódó úton már egyszer tekertem több évvel ezelőtt; emlékeztem rá, hogy mennyire tetszett. Most is meggyőződtem erről; szép a kilátás, és dimbdombon húzódik az egész, szóval minden jó.

A Római úton aztán végigérve legurultam a 71-es út mellé. Itt a Révfülöpön átvezető, alig méter széles, platánfák között kanyargó kerékpárutat kellett leküzdeni, amely tényleg nem egyszerű a rajta bonyolódó forgalom miatt – de sikerült, és begurultam az újabb frissítőpontra, ahol jó sokan pihengettek már.

Rövid, pár perces frissítés – kulacstöltés után indultam tovább. Következett az a rész, ahol egy picit csaltam. Ugyanis eddigi, ezen a környéken lezajlott túráim során tapasztaltam, hogy a kerékpárút vonalvezetésével itten szivatják a jónépet; először Balatonszepezden a 71-es út mellől felküldik a hegyre a jóembert, de olyan emelkedőn, hogy az rohadtul nem kívánatos 100+ km után; mindezt azért, hogy 2,5 km múlva egy veszélyes kereszteződésen át guruljanak le ugyanúgy a 71-esre… Majd Balatonakalinál meg Fövenyesnél azt játsszák, hogy a 71-es mellől leküldenek a strandhoz, hogy aztán a másik faluvégen remek, hosszú emelkedőkön kapaszkodhass vissza a 71-eshez….

Na, ezeket a helyeket én rutinosan elkerültem, elég széles szerencsére a 71-es út. ???? Tovább haladva pedig hamarosan megláttam – immár erről az oldalról – a Tihanyi-félszigetet.

Az volt a tervem, hogy Tihany hajóállomáson megpihenek, de aztán megint nem éreztem szükségét ennek – egészen a révig hajtottam – ahol megint épp egy komp várakozott arra, hogy felhajtsak rá. Így aztán megint hamar a Balaton közepéről fotózhattam.

A 8 perces út leteltével aztán a Szántódi oldalon pihentem pár percet. Majd aztán nyeregbe pattantam, és nekiindultam az utolsó etapnak. Nem tudom, mi történhetett, de belelkesültem. 25-27 km/h-val tekertem a cél felé, előzgetve a Tour de Balatonos társakat, minden biciklist. Annyira belelendültem, hogy a célkapura ráfordulás előtt arra lettem figyelmes, hogy integetnek: „ide, ide!” Majdnem túlmentem ????

Aztán befutottam, és már adták is az érmet.

Ezután hosszú percekig csak álltam, hitetlenkedve, csodálkozva. „Megcsináltam” – ez járt a fejemben. Konkrétan lefagytam. Máris vége? Aki csinált már ilyet, talán érti; egyszer csak felszabadul minden; az endorfinok elszabadulnak – és egyszerűen csak élveztem a pillanat varázsát. Szerintem ezekért a pillanatokért érdemes élni.

Hát idáig tartott ez a mese; történet arról, hogy SOHA nem szabad feladni; hogy kitartással, alázattal sok mindent el lehet érni. Így lett ez az érem legfényesebb mind közül.

U.i.: Hmm. Eztán talán hosszabb távval is megpróbálkozhatom? ????