Nagy út várt ma ránk. Magasan akartunk motorozni, és ehhez a magashegyi élményhez a Transzalpina útját választottuk. Ezt a 137 km hosszú utat évszázadokig csak nagyon bátrak használták , mert – mint oly sok hegyi átkelő – csak nyáron volt használható, és hegyekben jártas ember által ismert ösvények alkották. Na de 2012-ben útburkolatot készítettek, és megnyitották a közforgalom előtt, ezzel fellendítve az idegenforgalmat. Néhány érdekes dolgot olvashatsz róla itt és itt. Nekem ez kicsit komfortzónán kívüli volt, de pl. ez a video nagyon inspirált engem a megtekintésre.

A napközbeni sok döntögetéshez megalapoztunk egy jó reggelivel.

Reggeli után nyergeltünk, és immáron napfényben megkezdtük utunkat.

Kanyargásunkat épp megkezdtük, amikor már meg is kellett állni – a Torockóról Nagyenyedre vezető úton a sziklaszorost fotózni.

A sziklaszoroson átkelve az első pihenő Szászsebesnél volt. Egy rövid tankolás után innen fordultunk rá a Transzalpinára.

Közel egy órás kanyargás után elhagytuk az utolsó hegyi falut is, és megkezdtük az 1000 méter feletti részt.

Az idő kezdett egyre hűvösebbé válni, az ujjam konkrétan kezdett lefagyni a nyári kesztyűben , de szerencsére hamarosan egy nyüzsgő hegyi parkolóba érkeztünk, ahol egy kis kézmelegítőt és energiapótlást vásároltunk.

Öltözés és kesztyű-váltás (szerencsére van nálam négyféle) tovább indultunk az egyre tavasziasodó, azaz kora tavaszira emlékeztető hőmérsékletben. A fák, a virágok elkezdtek elfogyni mellettünk felfelé haladásunk során – egyre inkább eluralta a tájképet a zöld fű, és a kavicsok. A felhők lassan egy szintre kerültek velünk, és az egyik kanyar után feltűnt a fogadóbizottság, akik ránk vártak.

A fogadóbizottságtól elköszönve aztán a csúcshódításra indultunk. Ahogy haladtunk felfelé a páratlan szépségű tájban, egyre jobban kinyílt alattunk a táj. Bodros felhők kacérkodtak az égen, a zöld hegyek mind alánk kerültek, a kék ég gyönyörködtette a szemünket. Tovább haladva felfelé ebben az élő poszterben, egyre jobban érlelődött bennem és végül a csúcsra felérve kibukott a szó: ???? ???? ????

Úgy voltam mint András az ő videójában: itt elfogynak a szavak….

Ja, és igen. Cudar szél fújt a tetőn, hozzá még 10 fok körüli hőmérséklet – indokolt volt az állig begombolt motoros ruházat.

Néhány árussal beszélgettünk pár szót, vettünk matricát a motorra. Elmesélték, hogy június 14.-én kezdtek nyitni, mert addig másfél méteres hó volt – és akkor kezdett csak elolvadni. Mi nem olvadoztunk éppen, ezért elköszöntünk, és elindultunk a hegygerincen futó, lefelé tartó útra. Hát, ezt sem lehet elmesélni. Aztán egyszer csak átértünk a Kárpátok túloldalára, és megláttuk a mintegy 1500 méterrel alattunk elterülő tájat….

Egy órán keresztül ereszkedtünk lefelé. Lassan búcsút intettünk a hegyeknek, meg a hidegnek is. Lenn 30 fok körüli hőmérsékletbe érkeztünk.

Hála a modern technikának, észleltük Râmnicu Vâlcea városában és környékén az óriási forgalmi dugót, ezért aztán kerülő utat választottunk. Nem is volt torlódás sehol, cserébe órákon keresztül unalmas falukon keresztül hajthattunk szénás szekereket és kóbor kutyákat kerülgetve.

Este 8 előtt nem sokkal érkeztünk Argyasudvarhelyre, ahol gyors tankolást és vásárlást ejtettünk meg. Majd sietve indultunk a 17 kilométerre levő szállásunkra. 20 óra körül aztán megérkeztünk, ahol egy nagyon kedves hölgy fogadott minket. Rövid tanácstalanság, telefonálgatás után aztán kiderült, dupla foglalás történt a szállásunkra, de 5 percnyi telefonálás után máris volt szállásunk – mintegy 500 méterre az eredeti foglalástól egy hatalmas, üres ház várt minket, hogy nyugodtan azt csinálhassunk, amit akarunk. Köszönjük a segítőkész hozzáállást, a lelkes segítséget Cosmin Pirvunak.

Összegzésképpen annyit tudok mondani : van, amikor elfogynak a szavak, de ott fenn, nem is kellenek. Csak egyszerűen ott kell lenni, és megélni azt, ami adatott.

A képre kattintva rövid animációt láthatsz a mai útvonalunkról.