avagy hogyan lehet ez még a tegnapinál is jobb?

Magasra tette a lécet a tegnapi túra. Vajon lehet annál szebb vagy jobb túrát tenni? Lehet, csalódni fogok… – ilyesmi gondolatok jártak a fejemben a mai túrára indulás előtt. Na mindegy, majd meglátjuk, de bevallom, kicsit szkeptikusan álltam hozzá a dologhoz.

Mindenesetre a Kárpátok déli oldaláról valahogy vissza kellett kerülni az északi oldalra, szóval muszáj volt menni, ha tetszik, ha nem ???? Erre pedig a legalkalmasabbnak a Transzfogaras tűnt. Ez az út még Ceaușescu regnálása idején épült meg, eredtileg katonai ellátási útvonalnak szánták. Az 1970-es években épült hatalmas beruházásnak köszönhetően 5 alagutat és összesen 578 hidat építettek rajta. Ez nem kis teljesítmény, hírnevét és népszerűségét mégsem ez adja, hanem a fantasztikus panoráma és látkép. Érdekes részleteket olvashatsz róla ezen az oldalon és itt is.

Az úton elindulva mindjárt a szkepticizmusom erősödött, hiszen a tegnapi gyönyörűséges aszfalthoz képest itt mindjárt egy hullámos, gyűrődött, foltozott útburkolattal szembesültünk, plusz azzal, hogy – szombat lévén – a környék lakossága mind a Vidraru-gáthoz gyűlt piknikezni. Még szinte el sem kezdtük a kapaszkodást, máris torlódásban találtuk magunkat – de áthámoztuk magunkat rajta mintegy fél óra alatt – aztán száguldtunk is felfelé. Pár kilométer megtétele után azonban megint meg kellett állni, hiszen egy őrszem ellenőrizte az áthaladást, aki -a nagy meleg ellenére bundában posztolt a helyén.

Néhányan megkínálták némi kajával, amit félénken elfogadott, mi pedig tovább haladhattunk. Folyamatos enyhe kanyargással lassan haladtunk felfelé, a magasságmérő is alig jelzett emelkedést. Már éppen megint azon gondolkodtam , hogy ez így nagyon lájt, amikor végre valami biztatót pillantottam meg.

Ahogy haladtunk felfelé, egymás után mutatták meg magukat a zöldellő csúcsok. Na, ez már valamilyen!

Tovább motorozva azt láthattuk, hogy lassan itt is megszűnt a fák, virágok sokasága, maradt a zöld fű. (Hiába, no! Nem is volt olyan hülyeség, amit általános iskola ötödik osztályában tanítottak – t.i. a Föld növénytakarója a síkságtól a hegyvidékig – itt szabad szemmel is meggyőződhettünk róla)

Amúgy valóban sok-sok szépség látható az út mellett, például rengeteg magasból lehulló vízesés(ecske) sarkallja fotózásra a magamfajtát.

Még néhány fordulat , és egyszer csak elénk tárult…. tyűűűű… hát mi is? Ha tegnap elfogytak a szavak, akkor ma? Hát ma is. A valóságban ez a látvány sokkal hatalmasabb, a mélység óriási, áhhh… Ez valóban leírhatatlan, elmondhatatlan, a fotók csak töredékét tükrözik vissza annak, amit itt láttunk.

Ezt a helyet nehezen hagytuk ott, de aztán mégis menni kellett, mert várt még ránk a csúcs. Ehhez azonban még át kellett vergődnünk a teljesen bedugult 887 méter hosszú Bilea-alagúton (motorral ezt azért megoldottuk) majd elénk tárult a csúcs-panoráma:

Itt épp csak annyi időt töltöttünk , hogy megvettük a motorokra a matricát, bepillantottunk a Kárpát-medencébe, majd indultunk is tovább.

Lassan ereszkedni kezdtünk lefelé, és a lassúságot a különböző, előttünk nézelődő mindenféle járművek okozták . Azonban így is túl hamar leértünk a síkságra, és akkor meg fájó szívvel kellett visszanézni a hegyvonulatra.

A síkságon haladva még sokáig kísért minket a Kárpátok láncolatának látványa – de aztán elkanyarodtunk Déva felé – mostantól az élmény, az emlékek az a hely, ahol viszontláthatjuk még sokáig.

Hát így esett meg a mai kis túránk – szkeptikus hozzáállásom ellenére ebből is olyan szép túra kerekedett, melynek emlékéből még sokáig fogok táplálkozni.

Ha kíváncsi vagy mai útvonalunk animációjára, a képre kattintva megnézheted azt.