A tegnapi túra után pihenésképpen ma egy kis motorozást terveztem be Gáborékkal. Csakhogy tegnap este kupadöntő volt, majd kupadöntő utáni ünneplés éjszakába nyúlóan …..
– szóval egy kissé gyűrött fejjel indultam neki a túrának, szó szerint nem voltam a TOPon.
Azért egy jó bakonyi kanyargást ki nem hagynék jó társaságban…szóval a részvételem nem volt kérdés. A túra számomra a Miskahuszártól indult (a többiek megnézték legújabb látványosságunkat) Innen egyhuzamban felmentünk Zircig (a Bakonycsernye-Dudar szakaszon motorozgatva én azon gondolkodtam, hogy tiszta bolond vagyok, hogy én ezeken a hegyeken edzem hétköznap 😉 ) Zircen megállunk egy szusszanásra, majd már csapattunk is a Cseszneki kanyargóson, ami nagyon kellemes volt 😉 Legközelebbi állomásunk Téten, az Oldtimer83 benzinkúton volt. Ez egy benzinkúttal együttműködő remek kávézó, ahol nyomokban oldtimereket is fel tudtunk fedezni 😀
Kis kávézás, kajálás után innen a 83-as út felé vettük az irányt, ami még mindig nagyon gyönyörű, különösen a Tapolcafő-Városlőd közti szakaszon. A mai nap leginkább a motorozásról, kanyargásról szólt, de ilyenre is szükség van…..kívánjuk, mint a falat kenyeret 😉
Most már tudom, hogy miért nem kellett volna forszíroznom az edzést a Bakonyban egész héten…beleértve a tegnapot is. Na de kezdjük az elején… Elhatároztam, hogy a mai napon kényelmesen, lassú tempóban megyek egy nagyobbacska karikát hazai pályán. Ez pedig úgy kezdődött, hogy feltekertem a (Velencei-) hegységbe. Már Sukorónál érezni kezdtem, amit nem szerettem volna – izomfájdalmak. Ezzel küzdöttem az első 14 km-en; a hegyen át végigszenvedtem magam Pázmándig. Voltak emelkedők-völgyek bőven, én pedig összeszorított fogakkal harcoltam a fájdalom ellen; úgyis elmúlik majd….
Aztán hamarosan kellemesebb utakra, délnek fordultam. Ezt a szakaszt könnyebben vettem, de sajnos végigkísért a combomban a kellemetlenkedő érzés. Szerencsére az időjárás tökéletes volt; legalább ennyi kellemesség volt az egészben.
Pusztaszabolcson megálltam, ebédidő lévén kajáltam egyet – majd félórányi pihenő után nyeregbe pattantam. Egy viszonylag kellemes szakasz következett lágy hullámzással, itt még egy kicsit gyönyörködni is ráértem a tájban 🙂
No de aztán nemsokára északnak fordultam, ahol a kellemes szellő végig szembe fújdogált, az izomfájdalmaim újra felerősödtek, szóval annyira nem nagyon élveztem a hazáig tartó hátralevő utat…
Szumma szummárum, ezt a túrát nem jegyzem fel a legkellemesebb túráim közé; de hasznos volt , mert megjegyeztem, hogy regenerálódásra is kell hagynom időt, nem vagyok már húszéves, sajnos…. És hogy miért neveztem el galléros csizmának? Íme:
A végére 73 km-t teljesítettem, a túráról rövid animációt pedig ITT láthatsz.
Nem volt kérdés, hogy indulok. 2017 óta mindig jövök, mert nagyon szeretem ezt a rendezvényt. Eisenkrammer Karcsiék nagyon jól megszervezik és bonyolítják mindig, nagyon jó hangulatú rendezvény és egyébként is imádok a Balaton mellett tekerni, imádom ezt a vidéket, főleg így, hogy még nincs tömegnyomor – szezon előtt. Azonban idén nem kedvezett az időjárás a felkészülésemnek. Április óta egyik eső éri a másikat, így aztán nehéz az életvitelembe beilleszteni az edzéseket… na, nem magyarázkodok. Szóval az erőnlétem a tavalyihoz képest sehol sincs – ezért aztán úgy határoztam, ezúttal kényelmesen végigtekerem különösebb erőltetés nélkül a távot. A mai napon az időjárásfelelős nagyon jó volt hozzánk – az eső reggelre megszünt és egy nagy fényes korong ragyogott az égen. Reggel időben megérkeztem Siófokra; parkoltam, majd megnéztem a rajt helyszínét.
Aztán visszamentem még az autóhoz, és magamhoz vettem a túrafelszerelést, italokat, ilyesmi… és addigra már a rajthoz elég szép számban sorakozott a sportolni vágyó közösség.
Hamarosan megtörtént a visszaszámlálás, és a szokásos Thunderstrack-ra el is indultunk. Mivel a kompig csak bemelegítésről volt szó 😉 , addig felvezető autó után kellett haladni. Azonban a tempó nem bemelegítős volt; 25 km/h körül toltuk végig az első 13 km-t. A kompra 300-as csoportokban tudtunk felszállni, én persze az első turnusban voltam 😉 .
8 percnyi pihenő után újra nekilendültünk a tekerésnek; különösebb nehézség nélkül elértünk az első frissítőpontig – 29 km-nél Csopakon, a hajóállomásnál álltunk meg.
Tíz percnyi pihenő után újra nekilendültem a tekerésnek. Mivel a mezőny innentől szétszakadozott (ki-ki saját vérmérséklete szerint pihent, frissített) úgy éreztem, itt az ideje a vadiúj JBL beüzemelésének 🙂 Innen már zeneszóra ment a tekerésem 🙂
Kellett is az ütem, mert a nehezebb részek itt következtek. Almádi környékétől Világosig állandó hullámzással kell számolni, amelyben vannak azért szép kapaszkodók is. 41 km-nél Almádi határában a Hotel Nereus-nál volt a következő frissítőpont, itt két pohár vizet ittam, majd továbbindultam. A következő szakaszon már érezni kezdtem az erőnlét hiányát; a felfelé kapaszkodásokkal igencsak megküzdöttem. Azért lassacskán csak eljött a következő frissítőpont – 54 km-nél, a kenesei parton.
Itt hosszabb szünetet tartottam (nem csak én 😉 ) zsíroskenyérparti, ilyesmi 🙂 Az indulás meg csak nem akarózott, különben is eztán következik az akarattyai emelkedő- jaj – na indulj már TE!! Nekivetkőztem, aztán uzsgyi! …dehogy. Alig akartak bemelegedni az izmaim, fájt a comb -bicepszem, -tricepszem ..jájj! Aztán az emelkedő már ott is magasodott előttem. Hú. Küzdöttem, na! felküzdöttem magam, majd a Szabadi-Sóstói szabadstrandnál megálltam. Elővarázsoltam az izotóniás italt gyorsan, bedöntöttem belőle fél litert…. ‘saztán tovább, csak tovább… És lőn csoda, valóban jó ez az ital, mert azt vettem egyszercsak észre, hogy újra 22-23-al tekerek, és nem érdekelnek a lábizmaim…. 🙂 Aztán hipp-hopp, már a célban is voltam, akasztották az érmet a nyakamba, majd egymást fotózgattuk a célfalnál 🙂
Nemsokára elfogyasztottam a nekem járó kaja-adagot (tejszines-gombás-húsos penne, jó volt). Aztán ledőltem pihenni a Hotel Dobló-ban. Ez alkalommal megvártam az esti tombola-sorsolást. (Amin aztán nem nyerten semmit 🙂 )
Sorsolás előtt pedig őrá lettem figyelmes (ő húzta a szelvényeket). Tavaly június 3.-án egy baleset nyomán amputálták az egyik lábát.
Ő viszont felállt újra, és nemcsak felállt, hanem a mai napon 206 km-t tekert!! Arra gondoltam, hogy hiszen én itt ma nem is csináltam semmi érdekeset…. ez a teljesítmény!! RESCPECT, ATTILA!!
….az este pedig lassan leszállt. Csak ültem a parton, néztem, hogyan megy le a Nap, és szólt a zene a fülembe; és arra gondoltam, hogy olyan jó itt….. és KÖSZÖNÖM!!
Egy kicsit már kezd elegem lenni az esőből. Jó lenne, ha többször találhatnék kerékpározásra alkalmas időpontokat… Bár a prognózisok szerint még pár napig eltart ez az időjárás. Reggel a Norvég Időjáráskutató Intézet honlapját böngészgettem, mert hosszú évek óta figyelem az ők előrejelzéseit, és elég pontosak. 48 órára előre pedig általában órára pontosan bejönnek a jóslataik.
A mai napra azt jelezték, hogy 11-re eláll az eső, és csak 18 órakor kezdi újra. Hurrá…! eszerint terveztem meg a mai napot. Ezért a reggeli órákban indultunk Budaörsre bevásárolni. és dél is elmúlt, mire hazaértünk. Mivel a prognózis pontos volt, át is öltöztem gyorsan kerékpárosba’ és nyeregbe pattantam. Velencén az egyik tóparti büfénél letáboroztam, kajálgattam, nézelődtem, milyen kevesen vannak a parton. Megijedtek az emberek a reggeli esőtől 🙂
Ebéd után pedig áttekertem Agárdra a Lidl-be, mert csak ott lehet olyan macskakaját kapni, amit az én hármacskám szívesen megesznek 😀 Nosza, itt degeszre tömtem az oldaltáskákat egyhavi eledellel, aztán már mentem is tovább mint teher-bicikli 🙂 Alsó hangon 12 kiló plusszal és a dinnyési úton (4,5 km) 50 km/h ellenszéllel megküzdve ezt az akadályt is jól leküzdöttem… 🙂
A mai napra egész normális idő adódott, így semmi akadálya nem volt, hogy megjárassam egy kicsit a rekumbenst, és megmutassam Székesfehérvár kerékpáros közösségének 🙂
Kellemes időben indultam útnak. Ezzel a géppel még mindig kísérletezgetek a megfelelő túratempó eltalálásával (a kerékpározás után mindig furcsa). Már éppen jól sikerült beállnom, amikor Kisfalud Fehérvári végénél megláttam, hogy baj van. A kerékpárúton mentőorvosi kocsi, esetkocsi, 2 rendőrautó állta el az utat, és kitereltek az országútra. A z útról benézve pedig a következőt láttam: egy bringás balesetet szenvedett… egy félmeztelen embert kötöznek a hordágyra és éppen veszik elő a defibrillátort a mentősök….. Az árokparton pedig 8-10 lesokkolt kerékpáros üldögél… Az erről szóló hírt a Fejér megyei Hírlapban ITT tudod elolvasni.
Nem túl jó kedvvel folytattam az utamat, bár hamar lekötött az emelkedővel való küzdelem. Mikor a Halesz-parkba értem, pedig megint álmélkodtam, hogy mennyien össze tudunk jönni ilyen alaklomra….
Megcsináltuk a kis felvonulásunkat a városban, majd én ezután elmentem vacsorázni, beszélgetni. Hazafelé pedig jól megnéztem a baleset helyét …. hát volt ott vérnyom bőven, nem is kevés.
Tavaly ilyenkor még nem gondoltam, hogy valaha terepen fogok kerékpározni… no de ember tervez…. Aztán szezon elején megláttam Lajosnál ezt a remek kis downhill bringát a használtak közt kiállítva. Nagyon megtetszett a felépítése. Le is csaptam rá; mondván jó lesz a Bakonyban csapatni vele. Aztán néhány bakonyi próbakör után kormányt és nyerget cseréltem; így mondhatni: tökéletes lett nekem.
Dió kollega ajánlott egy remek kis terepes útvonalat nekem, ma eljött a napja, hogy ezt kipróbáljam. Nosza, neki is indultam, és elég nagy lendülettel fel is tekertem Dudarig, a legmagasabb pontig 🙂 Néhány km ereszkedés után elértem a terepezés kezdetét. Megjegyzem, három napos esőzés után tudtam végre bringára ülni 🙂 szóval a peremi akna környékén a katlanba leereszkedve jól felázott agyagos szakaszon kezdtem az ereszkedést.
Ezt a szakaszt ügyesen lekűzdve egy kissé füves rétre értem, ahol azért némi sárosabb részek is közbejöttek 🙂
Utamat tovább folytatva végül kiértem egy gyönyörű rétre; azon gondolkodtam, miért is nem tekertem én eddig terepen, hiszen olyan szép és nyugodt itt minden….
No de folytattam is utamat tovább. A mögöttem látható erdőn áttekerve a Malom-patakhoz értem, amely az elmúlt napok esőzése nyomán megduzzadt, és 8 méter szélességben ellepte az átjárót….
Vakartam egy darabig a fejem, dobtam egy követ a vízbe – de legalább fél méter mély volt a víz 🙁 Végül nekiálltam átjárót keresni; amelyet egy kicsit lejjebb egy magas csalánosban találtam meg = „híd” néhány átfektetett faágból 🙂
Arra gondoltam, a bringát leeresztem a mederbe, rátámaszkodok, majd így átkelek ügyesen. Jó ötletnek tűnt, egész addig, amig a bringát el nem kezdtem leereszteni – de egyszercsak hopp…. egy méterrel mélyebbre került …én meg ahogy támaszkodtam -> az alattam levő faág reccs! és már benn is álltam a mederben. 🙂 Mivel lábviznek elég hűvős volt a víz, egy mozdulattal ki is ugrottam belőle, hamar elhagytam a helyszínt 🙂 Aztán kitoltam most már a jó oldalon a bringát az útra; cupp, cupp, cupp….
Nem volt mit tenni, folytattam az utamat tovább … pár métert, amikor megláttam a magam előtt tornyosuló 15%-os emelkedőt.
Arra gondoltam, hogy hajrá…..á, nem. Inkább cuppogó-placcsogó cipőben feltoltam a tetejére a bringát 🙂 Onnan meg pedig már kellemesen visszatekertem…..
