A köd felszállt – a zúzmara itt maradt. Az erdő végre láthatóvá vált. Vastag fehérség fagyott az ágakra, és a súly csak húzza lefelé az ágakat…. Néhol az 5 centit is eléri a zúzmara nagysága…
Szép az erdő. Ha már hó nem hullott, gondoskodott a szépségről köd-anyó.
Csendes bámészkodásomat egyszer csak recsegés-ropogás szakította meg; már nem bírta egy hatalmas ág a jeges zúzmara súlyát – és letört. A környéken porzott a fehérség, majd a gomolyagból kétségbeesetten csipogva és szárnycsapkodva egy riadt kismadár röppent elő…
Amikor az ember kiszabadul végre a hétköznapok sorából, valami másra vágyik. Másra, mint amit otthon tesz-vesz, hiszen azt bármikor meg tudja csinálni. A szabadság szárnyakat ad a képzeletnek, a szívnek, a léleknek – száguldunk hegytetőkön, bérceken és hideg völgyekben egyaránt…. És van, amikor a száguldás elcsendesedik.
A mai tervünk a Monte Zoncolan hegyének meghódítása volt. Mivel itt a hóhatár egész magasra húzódott, az 1283 méteren található síközpont alsó állomásáig simán felmentünk autóval száraz úton.
Innen a mintegy 500 méterrel feljebb található csúcsot kellet volna megmásznunk. Azonban a nyüzsgés és szelíden símogató Nap hatására inkább úgy döntöttünk, hogy félrevonulunk egy szépkilátó helyre – megtanácskozni, hogy mi is történjen a következő órákban velünk.
A turistatérkép szerint a két sífelvonó között indul a turistaút felfelé, és ezen haladva 3,5 kilométeres sétával elérhetjük a csúcsot . Nyáron. Mert ilyenkor a felfelé tartó úton bizony néhányszáz szembejövő, 70 km/h-.val száguldó síelő sporttárs keresztezné az útunkat. Nem volt ez a kilátás túl komfortos a számunkra… Ezért aztán napfürdőzésbe kezdtünk, Vízszintesbe elhelyezkedve, friss mohaágyon, bizsergetően meleg napsütésben nem kellett ennél több. Bizony’Isten, a Hotel Kempinski nem kínálhatott volna kellemesebb nyughelyet, ja, és ugye ott hol van a kilátás!?
Na, azért ilyen élményem nekem se’ volt még életembe’; szó szerint, 20 méterre a hóhatártól, január másodikán a hegyoldalban meleg napfényben fürdőzve olyan jót aludtam, hogy csak na….
Arra riadtam fel, hogy a Napkorong egy icipici részét kitakarja a Monte Zoncolan csúcsa – és ezáltal azonnal összeomlott a boldogságnak ez a tenyérnyi helye. A Nap percek alatt elvonult a hegy mögé rejtőzni, ezért aztán a hőérzetünk 15 fokot esett azonnal. Mindenfelé lázasan pakoló csoportokat láttunk – tehát nem csak mi éreztük ezt a drasztikus változást. Hamar összepakoltunk, és elkezdtünk leereszkedni a megnyúlt árnyékokkal takart völgybe.
Mintegy 800 méteres ereszkedésünk során nem sokat beszélgettünk. Megteltünk szépséggel, nyugalommal és jósággal. Ezeket az erényeket magunkba gyűjtöttük, és remélem, hogy következő utazásunkig sugározni is tudjuk azt barátainknak.
Ha eljön az idő, akkor pedig újra útra kelünk majd, hogy itt töltődve – ott sugározva közvetítsünk ötleteket és tapasztalatokat, hogy egyszer majd Ti is megtapasztalhassátok, amit mi itt éreztünk. Azt kívánom, hogy legyen e rövid útinapló támasz, ötletadó és inspiráció számotokra!
A Dolomitokban az élet más. Más azoknak, akik itt élnek, és ez égbe törő kietlen magas sziklák között az élethez szükséges forrásokat keresik – és más azoknak, akik meglátogatják e helyet, és rohanó életükben ezen a szegleten rövid időre megpihennek és nyugalmat lelnek.
Néhány éve, amikor jósorsom egy átutazás során erre a helyre vetett, már akkor bilincsbe vert a látvány, Első pillanattól kezdve nem tudtam szabadulni ettől a látványtól. E helyet uralja Creton di Clap Grande (2487 méter) és Monte Siera ( 2443 méter) behavazott csúcsainak a tömbje.
Magával ragadó gyönyörű látvány ez. Ma újra ezen hatalmasságok uralma alá kerültünk; eljöttünk túrázni és fotózni, hogy magunkba szívhassuk azt, amit e hely adni tud nekünk.
Jó hidegben, fagyban kezdtük meg túránkat. Mivel erősen délutánba hajlott már az idő érkezésünkkor (illetve a téli alacsonyan szálló Nap miatt) érdekes fényjelenségeknek lehettünk tanúi. A Piave folyó völgyének árnyékos oldalán kékes színben játszott a hó (az ég kékjének visszaverődése) míg a napos oldalon csodás szinekben jelent meg a táj.
A falut végigsétáltuk. Hotelek és kiadó házak sora kínálgatja szobáit az érkező turistáknak, megannyi trattoria (kocsma), pizzéria és bár kínál ételt és italt az érkezőnek. Emellett a sportolni vágyókat sípályák és sportboltok hívogatják.
Mára ez lett a fő bevételi forrása a helyieknek. De belegondolva, mi más is lehetne itt? Hiszen a kietlen sziklákon még a fű sem terem meg, és a hegyeken növő fenyvesekből sem lehet ételt varázsolni az asztalra.
Marad tehát a vendégfogadás – és a beáramló turisták kívánságainak teljesítése. Jó így ez az egyensúly! Mindenki nyer! Van, aki megélhetést – más pedig lelki nyugalmat és töltődést. Talán ez az egyensúly és összhang, ami ide vonz engem is, immár negyedszer.
Amíg a falut végigsétáltuk fel- s alá, ezek a gondolatok jártak a fejemben. S lassan elkezdtek ereszkedni a az esti párák a völgybe, a fények megszelídültek a völgy felett – és hangtalanul bekúszott az este az év első napjának lezárásaképpen.
Van úgy, hogy nincsenek szavak. Próbálkozhatok én beszéddel, írásban vagy fényképekkel átadni, amit tapasztalok, de én tudom, hogy van, amikor ez nem sikerülhet. A mai nap ilyen. Számomra ismerős helyre, a Monte Lussari hegytetőn épült Szentélyéhez igyekeztünk.
Reggeli és rövid készülődés után autóba ültünk, és laza egyórás utazás után a hegy lábánál található síközponthoz érkeztünk. Meglepetésemre, a kasszánál nem volt senki, a jegyünket könnyedén meg tudtam váltani. (eddig mindig hatalmas sorokkal,találkoztam; bár lehet, hogy a lazaságot most a hétfői nap okozta.) Szóval, 14€-ért váltottam telecabina (t.i.: lanovka) jegyet, ami fel- és le is érvényes. Így aztán nagyon hamar már szálltunk is felfelé 862 méter tszfm-ról 1792-re. Nem volt nehéz a hegymászás ily módon, viszont bámulni sok idő maradt. Egy jó 15 perces utazás végén pedig a felső állomáson kiszállva (nekem immár harmadszor) elfogytak a szavaim. Szikrázó napsütésben, a hóborította csúcson a Monte Lussari szentélye, a ráépült templomával és a hozzáépült apátság szűk utcáival – valami mesebeli szépségű látványt nyújt.
Túlzás nélkül állíthatom, hogy az apátságot övező hegyek látványa is páratlan szépségű. Csak álltam, bámultam, becsuktam a szemem és újra kinyitottam – meggyőződtem róla- tényleg itt vagyok!
Hát, jó sok időt állhattam ott. arcomat melegítette a nap, szememet a szépségre függesztettem, és kezem kitártam – igen, ez a boldogság, nem más! Igazából ezt nem lehet leírni, aki ilyen élményeket akar átélni, annak nagyon ajánlott eljönnie ide; 460 km otthonról – nem a világ vége, 5-6 óra alatt meg lehet tenni.
Azért egyszercsak elindultunk, kicsi túrát tenni; az apátságban körülnézni és a Monte Lussari hegyét körüljárni. Mondanom se kell, az apátság tele volt turistákkal, főként síelőkkel, sok-sok gyerekkel. Így körbejárva jól láthatóvá vált, hogy milyen kiugró sziklabércre épült ez az épületegyüttes; körülöttünk mindenütt hatalmas sziklás hegyoldalak által övezett ordítóan mély völgyek tátogtak.
Rövid túránk után pedig a Szentély felé vettük az irányt. Sok-sok látogató között igyekeztünk a templom felé.
A templom pedig: egyszerű. Első szavam ez volt: de jó, hogy nem bonyolították túl, és egyszerűnek akar látszani! A legenda szerint 1360-at írtunk, amikor egy Camporosso-i (a falu 930 méterrel lejebb, a völgyben) pásztor kereste az elkóborolt juhait, melyeket végül a hegytetőn, egy Mária szobor mellett, térdelve talált meg. Elcsodálkozott, majd a szobrot magához véve azt elvitte a Camporosso-i plébánoshoz. Másnap, újra nem találta a juhait, őket ismét a hegytetőn, a szobor mellett térdelve találta meg. Ezt a csodát feljegyezték, majd a hegytetőn kápolnát építettek a csoda emlékére, melyből az idők során kinőtte magát a templom és az apátság. Eddig a legenda, azt viszont tapasztaltuk, hogy a templom nagyon különös hangulatot áraszt, félhomályával, egyszerűségével és csillogó mécsesek sokaságával.
Egy biztos, ez a hely árasztja az energiát, amire vágytunk, ezt mindketten éreztük. Nagyon jót tesz a lelkünknek.
Visszatérve a szabad levegőre még megcsodálhattuk a hegyeket a közeledő naplemente fényében, aztán útra indultunk, hogy búcsút vegyünk a hegycsúcstól és a szentélytől, és a telecabini-vel leszálljunk a völgybe.
Ha sok-sok szép képet szeretnél látni még, akkor KATTINTS IDE.
Mostanság már kicsit nehezen viseltem a hétköznapok taposómalmát; kezdett kifogyni az energiám. Gondolkodtam, hogy mi is lehet az oka ennek – és igen! Megvan! Lassan öt hónapja annak, hogy igazi hegyek között jártam. Nehéz ezt elmesélnem, talán magam sem tudom miért – de a hegyek között lennem egy igazán más állapotot ad nekem. Itt vagyok szabad, felszabadult és boldog. Itt tudok töltekezni igazán. A karácsonyi családi összejövetelek után már alig vártam, hogy útnak induljunk – és hurrá! végre eljött ez a nap is.
Kora reggel autóba szálltunk végre, és nyugat felé vettük az irányt. Rábafüzesig meg sem álltunk 🙂 . Tankoltunk egyet, aztán tovább csak 🙂 Azonban 1 órányi utazás után máris meg kellett állnunk; egy magaslaton levő parkolóból ugyanis remek kilátás nyílt a havas Herzogbergre, ezt muszáj volt kiszállva megcsodálni.
A hegyről folyamatosan ereszkedve aztán egy órácskányi utazás nyomán meg is érkeztünk Klagenfurtba. Itt egy rövid sétát tettünk; szelfiztünk a sárkánnyal (ami a város jelképe), bepillantottunk a még javában működő Christkindlmarktra (karácsonyi vásár).
Egyórányi séta után aztán folytattuk utunkat. Még egyszer tankoltam a határ előtt (őőőő… amúgy nincs határ, csak ki van írva, hogy ITALIA 😉 ) Szóval, érdemes tankolni, mert Ausztriában (nem a sztrádán…) 1,1 – 1,3 € a benzin ára, míg Olaszországban 1,6 -1,8 €…. Szóval Itáliába érve rögtön havasra váltott a táj. Arról beszélgettünk útközben, hogy ezt a látványt befogadni is nehéz, nemhogy elmesélni, vagy lefotózni…. Ezt csak állni és bámulni lehet.
Innen már csak 50 kilométer a szállásunk a Rosa Dei Venti egy nagyon kedves olasz családnál. Nagyon lassan haladtunk a hegybámulás miatt, de így is jó időben megérkeztünk hozzájuk. A szokásos kedves üdvözlések után becuccoltunk, majd egy rövid sétát tettünk a ház tőszomszédságában található lépcsős vízeséshez, megbámulva a lemenő nap utolsó sugarai által megvilágított hegycsúcsokat.
Ha érdekel a fotóalbumunk, azt pedig IDE KATTINTVA nézheted meg.
Nils Holgerssonék már egy pár hete útra keltek. Északon már lehullt a hó, és a vadlibák ott már alig-alig jutnak élelemhez. Ezért aztán évről-évre útra kelnek délre, hogy az enyhébb időjárású vidéken teleljenek át. Így van ez idén is, a tatai Öreg-tó pedig mindig remek telelőhelyet nyújt mintegy harmincezer vadlúdnak.
A madarak megfigyeléséhez kísérőrendezvény is társul, ezen a napon a Vadlúdsokadalom rengeteg segítséget nyújtott a laikusoknak e csodás vándorlás megértéséhez.
A parkolóból a tó partjára indulva egy rövid erdei szakaszon átvágva hamar célhoz értünk.
A rendezvényen különböző előadások, foglalkoztató tevékenységek várták a családokat. Egy csodás naplemente megtekintése közben a kommentátor tájékoztatott minket arról, hogy hamarosan várható a behúzás; a vadludak érkezése a nappali élelemszerző kószálásból az éjszakai szálláshelyükre – a tó közepére.
Kicsit már toporogtunk a hideg szélben, amikor egy háromtagú zenekar muzsikájára elkezdtek érkezni a vadludak – és csak jöttek, és jöttek, és jöttek – ezerszámra.
Nagyon szép volt a látvány a naplementében…. Én belegondoltam, mekkora utat tettek meg az életben maradásért – és beleborzongtam. És mennyire tudják, mikor kell elindulni, hogyan kell az erejüket beosztani, és merre található a biztos téli megélhetés….
Egyszerűen csodásak ezek a madarak. Imádom őket, és imádom a természetet! Egy rövidke videót pedig a linkre kattintva láthatsz a behúzásról……
Néhány hete megígértem Tarának, hogy elmegyünk egyet sétálni; csakhogy az elmúlt hetekben mindig esett valami az égből; eső, hó, köd…. azt pedig ő nagyon utálja. Azonban ma végre kisütött a nap; tudtunk egy szép kis kört menni. Kb. 2 km séta után felértünk egy magaslatra, ahol megláttuk, hogy milyen messze van még a Pogány-kő…. s közte és köztünk két igencsak mély völgy. Nosza, letértünk a turistaútról, és hát erdő közepében, vadcsapásokon haladtunk a Pogány-kő felé.
Jókora kört levágtunk már, amikor is szinte áthatolhatatlan vadszeder- és kökénybokor-fal állta utunkat. Ránéztem a térképre, kb. 100 m-re lehettünk a turistaúttól, amelytől a tüskés bozont választott el minket. Nosza, négykézlábra ereszkedtem Tara mögött, és azt a maradék utat egy vaddisznócsapáson kúszva-mászva, átbújtunk a tüskés fal alatt, Innen a túra többi része már sétagalopp volt 🙂 A túráról egy rövid kis videót, fotókat, térképet EZEN AZ OLDALON találhatsz.
Hazafelé utazva egy rossz lekanyarodásnak köszönhetően rátévedtem az E58-as autópályára. Mivel fizetősnek tűnt, igyekeztem minél előbb elhagyni. Ennek köszönhetően kb. 10 km-t eltértem az eredeti tervtől, de sebaj, találtam egy alsóbbrendű utat, amely történetesen a Selmeci-hegység egy kisebb magaslatán vezetett át. Ennek köszönhetően vettem észre az alábbi látványt:
Előtérben a Garam folyó medencéje (360 m tszfm) Mögötte a Körmöci (1300 m tszfm) és a Gömör-Szepesi hegység (1400 m tszfm).találkozása Eggyel hátrébb a Nagy-Fátra (1600 m tszfm) és az Alacsony-Tátra (2000 m tszfm) találkozása és leghátul középen a Magas-Tátra hófelhőbe burkolózott havas csúcsai (2500 m tszfm) Az egész pedig a Selmeci-hegységből fotózva ? Elég vacak fények voltak fotózni, de talán látható a lényeg.
Közelítve így néz ki a lényeges rész:
És ha érdekel nagyobb felbontásban, megnézheted ITT
Miután már több, mint 3 napja esett a hó, a vastagsága néhol már a 70 cm-t is meghaladja, és bejelentették a lavinaveszélyt a Magas-Tátrában bizonyos körzetekben, elindultam haza. ?
(Na jó, nem ezért….ettől még maradtam volna) Igazából zökkenőmentes utam volt, még úgy is, hogy Besztercebányáig az utakat se győzték takarítani.
Néha még a nap is előbújt, lőttem 1-2 képet menet közben. Élmény az megint rengeteg volt az elmúlt 8 napban, leírni, megmutatni nem tudom. Még nekem is fel kell dolgoznom. Az biztos, hogy egy másik évszakban is szeretném majd a környéket kicsit bejárni.
Ja, és hoztam nektek egy kis havat 😀 Már mindenki észrevette, gondolom. 😉 De szó szerint is, az autón hoztam haza lengyel havat 😀
Otthon mindig szép havas teleket várunk, de úgy tűnik, ez olyan ritka lett Magyarországon, mint a fehér holló. Én nagyon szeretek gyönyörű havas tájban gyönyörködni, a fehér hóban túrázni….
Ez a vágyam itt most teljesült. Miután több mint 60 óráig szakadt a hó, majdnem betemette a mi kis Ciche falunkat 🙂 Bár még most sem állt el teljesen, még mindig szállingózik picit. A hóesés ellenére úgy döntöttem, teszek egy túrát a közeli erdőbe. Mindenhol roskadásig behavazott fák, tetőkön félméteres hó…. 🙂 Bár még most sem állt el teljesen, még mindig szállingózik picit.
Sok változatosságot nem tudtam fényképezni, mert minden fehér 😉 meg szürke, mert az ég továbbra is felhős maradt. Nagyon jó volt a tiszta hegyi levegőn túrázni; sikerült is több, mint 5 km-t mennem. Bár csak ne kellene ezekért az élményekért ilyen messze utazni!
