Zúzmara

❄️??

A köd felszállt – a zúzmara itt maradt. Az erdő végre láthatóvá vált. Vastag fehérség fagyott az ágakra, és a súly csak húzza lefelé az ágakat…. Néhol az 5 centit is eléri a zúzmara nagysága…

Szép az erdő. Ha már hó nem hullott, gondoskodott a szépségről köd-anyó.

Csendes bámészkodásomat egyszer csak recsegés-ropogás szakította meg; már nem bírta egy hatalmas ág a jeges zúzmara súlyát – és letört. A környéken porzott a fehérség, majd a gomolyagból kétségbeesetten csipogva és szárnycsapkodva egy riadt kismadár röppent elő…

A fotóalbum ITT található.

Nyugalom

Amikor az ember kiszabadul végre a hétköznapok sorából, valami másra vágyik. Másra, mint amit otthon tesz-vesz, hiszen azt bármikor meg tudja csinálni. A szabadság szárnyakat ad a képzeletnek, a szívnek, a léleknek – száguldunk hegytetőkön, bérceken és hideg völgyekben egyaránt…. És van, amikor a száguldás elcsendesedik.

A mai tervünk a Monte Zoncolan hegyének meghódítása volt. Mivel itt a hóhatár egész magasra húzódott, az 1283 méteren található síközpont alsó állomásáig simán felmentünk autóval száraz úton.

Innen a mintegy 500 méterrel feljebb található csúcsot kellet volna megmásznunk. Azonban a nyüzsgés és szelíden símogató Nap hatására inkább úgy döntöttünk, hogy félrevonulunk egy szépkilátó helyre – megtanácskozni, hogy mi is történjen a következő órákban velünk.

A turistatérkép szerint a két sífelvonó között indul a turistaút felfelé, és ezen haladva 3,5 kilométeres sétával elérhetjük a csúcsot . Nyáron. Mert ilyenkor a felfelé tartó úton bizony néhányszáz szembejövő, 70 km/h-.val száguldó síelő sporttárs keresztezné az útunkat. Nem volt ez a kilátás túl komfortos a számunkra… Ezért aztán napfürdőzésbe kezdtünk, Vízszintesbe elhelyezkedve, friss mohaágyon, bizsergetően meleg napsütésben nem kellett ennél több. Bizony’Isten, a Hotel Kempinski nem kínálhatott volna kellemesebb nyughelyet, ja, és ugye ott hol van a kilátás!?

Na, azért ilyen élményem nekem se’ volt még életembe’; szó szerint, 20 méterre a hóhatártól, január másodikán a hegyoldalban meleg napfényben fürdőzve olyan jót aludtam, hogy csak na….

Arra riadtam fel, hogy a Napkorong egy icipici részét kitakarja a Monte Zoncolan csúcsa – és ezáltal azonnal összeomlott a boldogságnak ez a tenyérnyi helye. A Nap percek alatt elvonult a hegy mögé rejtőzni, ezért aztán a hőérzetünk 15 fokot esett azonnal. Mindenfelé lázasan pakoló csoportokat láttunk – tehát nem csak mi éreztük ezt a drasztikus változást. Hamar összepakoltunk, és elkezdtünk leereszkedni a megnyúlt árnyékokkal takart völgybe.

Mintegy 800 méteres ereszkedésünk során nem sokat beszélgettünk. Megteltünk szépséggel, nyugalommal és jósággal. Ezeket az erényeket magunkba gyűjtöttük, és remélem, hogy következő utazásunkig sugározni is tudjuk azt barátainknak.

Ha eljön az idő, akkor pedig újra útra kelünk majd, hogy itt töltődve – ott sugározva közvetítsünk ötleteket és tapasztalatokat, hogy egyszer majd Ti is megtapasztalhassátok, amit mi itt éreztünk. Azt kívánom, hogy legyen e rövid útinapló támasz, ötletadó és inspiráció számotokra!

Sappada

A Dolomitokban az élet más. Más azoknak, akik itt élnek, és ez égbe törő kietlen magas sziklák között az élethez szükséges forrásokat keresik – és más azoknak, akik meglátogatják e helyet, és rohanó életükben ezen a szegleten rövid időre megpihennek és nyugalmat lelnek.

Néhány éve, amikor jósorsom egy átutazás során erre a helyre vetett, már akkor bilincsbe vert a látvány, Első pillanattól kezdve nem tudtam szabadulni ettől a látványtól. E helyet uralja Creton di Clap Grande (2487 méter) és Monte Siera ( 2443 méter) behavazott csúcsainak a tömbje.

Magával ragadó gyönyörű látvány ez. Ma újra ezen hatalmasságok uralma alá kerültünk; eljöttünk túrázni és fotózni, hogy magunkba szívhassuk azt, amit e hely adni tud nekünk.

Jó hidegben, fagyban kezdtük meg túránkat. Mivel erősen délutánba hajlott már az idő érkezésünkkor (illetve a téli alacsonyan szálló Nap miatt) érdekes fényjelenségeknek lehettünk tanúi. A Piave folyó völgyének árnyékos oldalán kékes színben játszott a hó (az ég kékjének visszaverődése) míg a napos oldalon csodás szinekben jelent meg a táj.

A falut végigsétáltuk. Hotelek és kiadó házak sora kínálgatja szobáit az érkező turistáknak, megannyi trattoria (kocsma), pizzéria és bár kínál ételt és italt az érkezőnek. Emellett a sportolni vágyókat sípályák és sportboltok hívogatják.

Mára ez lett a fő bevételi forrása a helyieknek. De belegondolva, mi más is lehetne itt? Hiszen a kietlen sziklákon még a fű sem terem meg, és a hegyeken növő fenyvesekből sem lehet ételt varázsolni az asztalra.

Marad tehát a vendégfogadás – és a beáramló turisták kívánságainak teljesítése. Jó így ez az egyensúly! Mindenki nyer! Van, aki megélhetést – más pedig lelki nyugalmat és töltődést. Talán ez az egyensúly és összhang, ami ide vonz engem is, immár negyedszer.

Amíg a falut végigsétáltuk fel- s alá, ezek a gondolatok jártak a fejemben. S lassan elkezdtek ereszkedni a az esti párák a völgybe, a fények megszelídültek a völgy felett – és hangtalanul bekúszott az este az év első napjának lezárásaképpen.

Sappadai sétánk fotóit megnézheted, ha IDE KATTINTASZ.

Rendhagyó Szilveszter

??????

Az Óévet búcsúztatni pedig tudni kell 😉 Már évek óta nem vonz az otthoni módon megünnepelt, kocsonyával és virslivel, evéssel-ivással-tánccal megélt Szilveszter este, pedig én is ezen szocializálódtam. Azonban immár a harmadik esztendeje új utakat keresek az év fordulójának kellemes és tartalmas eltöltésére.

Ezúttal délnek vettük az irányt. Felkerestük Aquileiát, ezen egykori gazdag, és virágzó ókori római kereskedővárost. Helyiekkel beszélgetve rögtön megemlítik, hogy hát igen, Attila a hun bizony a jó hírünket elintézte, amikor 452-ben az utolsó hadjárata során földig rombolta a várost. Az egykori városra néhány római oszlop és vízvezeték maradvány emlékeztet, illetve a Bazilika ősi kőfalai tanúskodnak régmúlt korokról.

Különös érzés olyan emlékek között járni, amit Attila király is látott…. A mintegy 3000 lélekszámúra zsugorodott mai városkában rövid sétát tettünk, ma már tipikus mediterrán hangulatú képet mutatnak az utcák.

E kis városnézés után Grado szigetére indultunk. Elmesélték az itteniek, hogy Grado akkor kezdett fejlődni, amikor Attila hadai közeledésének hírére a lakosság felpakolta javait és jószágait hajókra, és áthajózott a szigetre. És egy szerencséjük volt: Attilának nem volt hajóhada…..

Gradóra ma már egy töltésen futó autóúton át lehet jutni, mi is így tettünk, hogy a tengerhez érve megcsodálhassuk az év utolsó naplementéjét.

Csodálatos égképekkel ajándékozott meg minket ez az este, a bíbor és arany különböző árnyalatait vetítette elénk a lassan lebukó Nap.

És eljött az este. A lassan megszűnő fényben Palmanova erődített kisvárosa felé vettük az irányt. E városkának szabályos, virág alakú alaprajza van, mert ezt az erődítményt így sokkal könnyebb volt védeni betolakodók ellen. Szerencsére ezt a szabályosságot a mai napig megőrizték.

A város közepén található Piazza Grande-n sétálva, a teret csodálva betértünk az egyik kávézóba, ahol nagyon kedvesen fogadtak bennünket.

Fogyasztás után pedig tovább sétáltunk az impozáns téren, amikor a Dóm feltűnő tömbjére lettünk figyelmesek.

Fények, és ének hangja szűrődött ki bentről. Olyan hívogató volt, ezért aztán bementünk, hogy lássuk hogyan ünnepelnek a bentiek… Éppen a Mise vége zajlott. Nagyon jó volt hallani a dallamos olasz nyelven a liturgiát, majd amikor megszólalt az orgona ebben a gyönyörű akusztikájú templomban…. az tényleg bizsergető volt.

Ahogy ott álltunk, néhány szót váltva, rögtön észrevették, hogy külföldiek vagyunk. Amikor azonban a liturgia a “megbékélés” részéhez ért, egy pillanatig haboztak a melletünk állók, majd mosolyogva odajöttek, és kezet nyújtottak, sorban jőve: “Pace! – Pace!” (Béke!) Ott és abban a pillanatban olyan érzés volt, amit nem tudok leírni…. a fejem búbjától a talpamig éreztem, hogy: IGEN!…. itt állunk távol otthontól, egy hajdani nagy város hatalmas dómjában, és itt ezen az estén szeretettel köszöntenek minket… azt hiszem, ennél szebb jókívánságot még nem kaptunk soha az új évre…..

Mivel még egy vacsora, és némi városnézés szerepelt az étlapon, ezért Udine felé vettük az irányt. Némi zavar volt az erőben 🙂 az Udine-i sétánk megkezdésekor, mivel először én, majd Kedvesem hagyta az autóban a telefonját, szóval a Főtérig hátralevő 400 métert ötször tettük meg 🙂 Ezen extra sétával jól el is fárasztottuk magunkat, szóval jó volt már betérni és leülni a kedvenc Pizzériámba, ahol 6,50 € -ért remek sonkás-gombás-mozzarellás Calzonét tudtunk fogyasztani.

A Pizzamester ott előttünk gyúrta-nyújtotta a tésztát, majd töltötte és megsütötte. És nem kellett sokat várni, még tíz perc sem telt el, máris fogyasztottuk frissensült vacsoránkat.

Jóllakva, elnehezült gyomorral jártunk egy kört a belvárosban, az ikonikus épületeket megcsodálva.

A főtéren már alakult a hangulat, egy DJ szórakoztatta a gyülekező közönséget a közeledő éjféli örömünnephez.

Mi azonban nem vártuk itt meg az éjfélt, hanem kajától ellustulva inkább autóba ültünk, és az itteni lakásunkhoz közeli kisváros, Moggio Udinese felé indultunk. Röviddel éjfél előtt érkeztünk meg, ahol néhány helyi nevezetesség megtekintése után egy olyan magaslati ponton parkoltunk le, ahonnan remekül megbámulhattuk a város felett csillogó tűzijátékok fényeit.

Így átfordulva a 2020-as évbe köszöntöttük egymást… A fények és a hangok lassan elcsendesültek, mi is autóba szálltunk és hazahajtottunk 10 percre levő szállásunkba. Itt pedig nyitottunk egy pezsgőt, és koccintottunk az eljövendő új esztendőre.

Mindenkinek azt kívánom, hogy legyetek bátrak, ne féljetek új utakat járni, ne süllyedjetek megszokásba… higgyétek el, talán csak az első lépés olyan idegen, azt nehéz megtenni, de a függönyön túl szép új világ vár rátok! Nosza, told félre azt a függönyt és lépj be az ajtón!!

Fotóalbumunkat IDE KATTINTVA tudod megtekinteni.