Címke: gyimes

Eseménytelen visszatérés ?️

820 km lepergett valahogy….

Eleinte még volt mit nézni. A megrongálódott útszakaszhoz leérve örömmel tapasztaltam, hogy hat nappal az árvíz után a partfal megerősítve, az út szintbe feltöltve.

Hogy nincs burkolat, az eddigi események nyomán senkinek sem hiányzik. Örülnek, hogy folyik az élet tovább, a Hidegség vize pedig a saját medrében. A Gyimes-völgyének ezen 28 km-es szakaszát még egyszer jól megbámultam, jól megjegyeztem, majd egy búcsúfotóra megálltam még a tetőn.

Így elbúcsúzva kedvenc vidékemtől már csak a hosszú, és türelmes gurulás várt rám Torockóig, 50 falun és 4 városon át…. ~7 óra alatt sikerült leküzdenem ezt a közel 300 kilométert. Kora este volt, amikor elfoglaltam a szállásomat, és még egy rövid sétára is jutott időm vacsora előtt.

Másnap bőséges reggeli után nyeregbe szálltam, és elindultam leküzdeni a hátralevő több, mint ötszáz kilométert. A Királyhágóig még csak-csak elnézegeti az ember a tájat, de onnan leszaladva a síkságra, kezd ingerszegénnyé válni az utazás. A schengeni határig ~28 falu, 2 város + Nagyvárad is útba esik…. A határt átlépve az út nyílegyenesre vált, és a falvak is megritkulnak. Ezt a szakaszt leküzdeni Dabasig, rendkívül unalmas…. Kenderesen megálltam pihenni a Horthy-kastélynál, arra gondoltam, hogy megnézem egyszer, ha már ennyiszer elmentem mellette.

Azonban felvilágosítottak, hogy a belépőjegy tárlatvezetést is tartalmaz, amely alsó hangon két órás…. Tehát erről lemondtam most. Majd egyszer talán….. csak ne lenne olyan messze Gyimes…. Később egy nagyon izgalmas helyen (valahol Szolnok és Abony között) kipipálhattam a motorban a 40.000 -et.

Egyszercsak elértem végre az agglomerációt, innen már több inger éri az embert, egyre jobb kedvvel tettem meg az utolsó 80 kilométert.

Még nem tudtam feldolgozni magamban az összes élményt, mert nagyon mozgalmas volt ez a túra. Volt benne hegymászás, árvíz, újjáépítés összefogással, új tájak – helyek bejárása, régi ismerősök köszöntése, szórakozás, új ismerősök megismerése…. sok minden. És az én drága Gladiusom pedig megmutatta erényeit. Sokan bátornak neveztek, mert egyes-egyedül belevágtam ebbe a túrába. de én nem bátorságnak nevezném ezt, hanem bizalomnak – bíztam magamban, és a jól karbantartott technikában. Így vált ez a túra felejthetetlen élménnyé!

A végére pedig lássuk a számokat: 10 nap, 2220 km, 77,4 liter benzin – 3,48 liter/100 km fogyasztás.

Nehéz szívvel… ??️

Bevallom, elég szomorúan írom ezt a posztot. Hirtelen rám szakadt az érzés, amely tudatja velem, hogy holnap reggel el kell hagynom Gyimest, ezt az általam annyira szeretett vidéket…. Igaz, egy napot töltök még majd Torockón, de az nem ugyanaz a hely, mert itt a barátaim is itt vannak velem….

Hajnalban korán ébredtem. Semmiképpen sem akartam egy kis hajnali fotózás nélkül elhagyni a vidéket, és ez most sikerült is ébresztés nélkül. Még öt óra előtt összeszedtem magam, és felballagtam a hegyoldalba. Vártam azt a pillanatot, amikor a nap kibukkan a hegy mögül, és az első sugara megvilágítja a völgyet.

Rengeteg fotót csináltam, a szebbekből majd teszek fel az instagram oldalamra néhányat.

Tudom, hogy a fotók sohasem tudják visszaadni azokat a fényeket, hangokat, illatokat, amit a helyszínen az adott pillanatban érez az ember – de azt kívánom, legyen nektek is olyan élményetek, amilyen nekem ma hajnalban volt! Miután kiművészkedtem magam, elindultam lefelé a combig érő virágtengerben. E gyönyörű vadvirágokból néhányat megörökítettem. Nem tudtam egyszerűen csak átmenni köztük…

Reggeli után pedig motorra szálltam, hogy beszerezzek még néhány dolgot Csíkszeredában…ja, meg hogy motorozhassak még vagy 100 km-t 😀 Egyébként ennek a java a Gyimesi-hágó, az egy élménymotorozás, 15 km kanyargás fel-le gyönyörű fenyvesek közt. Még Csíksomlyóra is bementem a kegytemplomba, ezt ki nem hagynám, talán eddig minden ittlétemkor meglátogattam – ez már olyan szokássá vált nálam.

Vacsorára még egy miccsezést- sörözést is bevetettünk a hangulat javítása érdekében. A miccsezés az egy fogalom, de a lényeg a barátokkal töltött kellemes órák.

Dehát ennek az ideje is lejárt. Most meg itt állok, hogy el kéne kezdeni pakolni végre a holnapi útra. Ez a Gyimes mindent megtesz, hogy marasztaljon! Még egy bíbor naplementét is kaptam – szerencsére a kezem ügyében volt a fényképező.

Na de most már tényleg befejezem, mielőtt elsírom magam a nagy önsajnálatban…. Én azt kívánom mindenkinek, éljen meg ilyen élményeket, mint én itt – árvízzel, zivatarral, napkeltével és bíbor naplementével együtt, ismerjetek meg olyan embereket, amilyenek az én barátaim itt, és találjátok meg ti is a saját Gyimeseteket!

Hazaszeretet – csokorba gyüjtve ?️??

élménymotorozással

Na nem, nem az én hazaszeretetemről van szó… hanem… majd rájössz, úgyis. Na de kezdjük az elején….

A reggelt motortakarítással kezdtem, mert az elmúlt napok eseményei miatti kerülőutak nem hagyták tisztán az én szép gépemet – mondhatni, egy crossmotor megirigyelhette volna a kinézetét.

Takarítás után pedig egy rendhagyó túrára indultam, mert olyan helyekre akartam eljutni, ahol az eddigi tizenhat ittlétem alatt még egyszer sem sikerült. Tehát keletnek vettem az irányt. Első meglepetés az árvíz által eltűnt útnál ért, ugyanis két nap megfeszített munkával feltöltötték és helyreállították annyira a partfalat, hogy óvatosan lehet rajt közlekedni…. Nem engedélyekre, hivatalos papírokra meg mittudomén mire vártak, hanem összefogással, munkával újra megindították az életet…Az elzárt település lakói (közte én is) fellélegezhettek….

A gyimesi-szorosnál, az ezeréves határnál léptem át Moldvába (a helyiek így nevezik a román területeket, amelyek sohasem voltak a történelmi Magyarország részei. Hiszen ez itt színtiszta magyar terület – és a románok mindig is Moldvához tartoztak) Az utolsó legkeletibb vasúti őrháznál hatalmas turistamozgást láttam.

Ebben a gyönyörűen helyreállított épületben vasúttörténeti kiállítás található. Megemlítem még, hogy az enyészettől Deáky András helyi lokálpatrióta magyartanár mentette meg.

Tehát Moldvába érve ismerkedtem a tájjal. Eleinte nem sok különbséget láttam a Gyimes-völgyéhez és a csángó falvakhoz képest, de ahogy távolodtam, a völgy kiszélesedett, a hegyek egyre alacsonyabbak lettek és a falvak pedig egyre igénytelenebbek. A rendezettség és az igényesség fokozatosan megszűnt. A lakott területeket nem is tartottam érdemesnek fotózni, talán a „legszebb”, amit láttam, a környék nagyvárosának Comănești -nek a közepe. Ez nem más, mint egyetlen hosszú főutca, amelyet kétoldalt szocreál épületek üzletekkel határolnak (melyek szerencsére nem látszanak az utat szegélyező fáktól) de legalább középen van virág.

Első pihenőt az Úzvölgyi katonai temetőnél terveztem tenni. (Igen, sajnos ez az a hely, ami az elmúlt napokban politikai csatározások színhelye lett). A főútról lekanyarodva egyre romló majd botrányos minőségű aszfalton 14 km-t tettem meg, amikor a burkolat elfogyott. Még 4 km-t rázattam magam, aztán egyszercsak megálltam egy árnyas helyen – mutatom miért:

Megálltam, gondolkodni, falatoztam is egyet, mert már ebédidő volt bőven. Még 8 kilométert kellett volna menni ezen az „úton”. Hát bocsánatot kértem magamban a hősöktől, és visszafordultam. Az Úz-folyó völgye amúgy szép hely.

Innen még jó sokat haladtam dél felé, amíg elértem az ojtozi-szorost. Itt újra a hegyeknek fordultam, és ezen a szoroson keresztül tértem vissza a történelmi Magyarországra. A hegyen pedig 15 km elég jó minőségű szerpentinen döntögethettem….

A „határt” átlépve, azonnal megjelentek a magyar feliratok, székely zászlók – mindjárt otthonosabban éreztem magam, mint odaát. Következő állomásként Kézdivásárhely főterét választottam. Hááát… óriási különbség van az odaát látottakhoz képest… ez a városközpont egy ékszerdoboz.

És ezt nem a sovinizmus mondatja velem – valóban óriási a különbség. Kis pihenő után újra folytattam utamat. Kézdivásárhelyről északnak fordulva ismét hegyen át kell kelni, és a Nyergestetői csata emlékhelyén álltam meg. A régi emlékművet 1897-ben állították a szabadságharcban itt elesett Székely hősök emlékére.

A másik oldalon pedig ott van az „új” emlékhely.

A hegyre felsétálva egyszerűen megdöbbentő és elgondolkodtató az a tisztelet, ami a Székely Hősöket övezi… Gyertek velem egy kört a tetőn!

Miután jól kicsodálkoztam magam, az államat is visszaraktam, tovább indultam, de a Nyergestetőről lejőve újra meg kellett állnom, ezúttal a tájat fotózni….

Következő célpont a Csíki Sör Manufaktúra volt. Ez az üzem a Magyarországról áradó szimpátiának köszönhetően jelentősen megerősödött, és ők hálából ingyen egyórás tárlatvezetést és sörkóstolást biztosítanak a látogatóknak…. Én most csak az ajándékboltjukba néztem be. Hát, rengeteg termék közül lehet válogatni!

Én most csak 1-2 apróságot vettem, meg persze a lényeget, sörből az egész választékot.

A vásárlás végeztével visszaindultam. Már estébe hajlott az idő, mire a Gyimesi-hágó tetejére felértem. Igencsak megnyúltak már az árnyékok….

Az udvarra begördültemkor már este volt. Épp csak ettem valamit… közben elgondolkodtam a mai nap eseményeiről… ez a nap nagyon tartalmas volt, újra…..

Ha érdekel, még több fotót ITT találhatsz.

Árvíz után ?️

avagy: hogyan tovább?

A legutolsó posztomat ott fejeztem be, hogy kíméletlen vihar csapott le Hidegségre, és a víz nagy munkát végzett tőlünk lejjebb. Az interneten, és a FB-on rengetegen osztották meg a tapasztalataikat…. de sajnos egy sem volt köztük, amely jó hírekről számolt volna be. Például: Árhullám pusztított Hidegségen elzárva a települést

Bevallom, kicsit húzódoztam nekiindulni a mai napnak, mert nem volt kedvem sem elesni, sem lenn ragadni valahol és vesztegelni sehol sem. Dehát, bátraké a szerencse! – összeszedtem magam, felöltöztem és motorra ültem. Az első pont, amitől féltem, az a Szalamás-pataki híd volt, mert többen jelezték, hogy ezt a víz elmozdította és mintegy 50 cm-el lejjebb szakadt az egyik oldalon az útpályától. ~5 kilométernyi haladás után el is értem hozzá.

A fotón látható, hogy a hidat valóban leszakította a víz az útpályáról és kissé jobbra sodorta, de a derék csángó atyafiak a hézagot és a fél méter szintkülönbséget kitöltötték sóderral, és íme, máris járható a híd! Innen kicsit felszabadultabban gurultam lefelé, amíg el nem értem a médiában legtöbbet megénekelt részhez.

Hát valóban nem sok hely maradt a közlekedésre. Motorral óvatosan el lehet azért férni, de várnom kellett egy kicsit, mivel gőzerővel nekiálltak feltölteni a hézagot, és meg kellett várnom, amíg a teherautó megszabadul óriási kövek alkotta rakományától.

Szóval, megvártam ezt a műveletet, majd óvatosan átevickéltem a láthatóan nem túl széles úton. Innen aztán kinyílt az út a világ felé!!! Nosza, meg is döntögettem a gépet a Gyimesi-hágón fel- majd lefelé. Boldog döntögetésemnek egy torlódás vetett véget a hágóról leérve – baleset. Viszont egész rövid, néhány perces várakozás után elengedte a forgalmat a rend őre.

Csíkszeredában vásárolgattam, egy kis készlet-feltöltést végeztem, jól megpakoltam a túradobozt, majd visszaindultam. A hágón ismét technikáztam kicsit; élvezettel húztam a gázt, amíg el nem értem a leszakadt útszakaszhoz. Örömmel láttam, hogy sokat haladtak a feltöltéssel délelőtt óta.

Már éppen nekiindultam volna a szélen való evickélésnek , amikor leintettek, hogy ne induljak neki. Ugyanis a veszélyes, víz alámosta részeket kibontották, szóval azon motorral nem férek át.

Egy kicsit várakoztam, figyelve, hogyan halad a munka- persze, sehogy. Hiszen egy útépítés nem percekig tart…. Így aztán előszedtem legkedvesebb mosolyomat és motorozási tudományomat – és a 12 évnyi helyismeretemet – útszéli telkeken, kerteken át, tulajokkal néhány jó szót váltva átevickéltem megkerülve a leszakadt útszakaszt.

Ezt a szakaszt leküzdve megnyílt előttem a hazaút. Így aztán minden további probléma nélkül haza is értem a szállásra. Itthon már nem volt más dolgom, mint kinyitni egy sört, és megírni ezt a posztot….

Utazás Gyimesbe ?️

Ismét jól aludtam. Azonban reggelre kelve azt tapasztaltam, hogy a térdeim eléggé panaszkodnak a tegnapi napról. Dehát nem tudok most ezzel foglalkozni; folytatni kell az utamat Gyimes felé.

Egy kiadós svédasztalos reggeli után a táskáimat felszereltem a motorra – felöltöztem, majd útra készen kitoltam a motort az udvarról. Beindítom a melegítéshez – azaz beindítottam volna, csak az indítás helyett egy sercenés – és se kép – se hang. Ejnye, a nemjóját a feledékeny hülye fejemnek, na! Elfelejtettem a szervizelést… Szóval, ott az utcán nekivetkőztem, leszereltem a táskákat – mer’ az olyan jó móka… Na, kis vizsgálódás után kiderült, ki a ludas – hát a legegyszerűbb, a pozitív fővezeték saruja lazult meg az akkumulátoron. Megtéptem jól, indítás – immáron kellemesen brummogva melegedett a motor, amíg visszaépítettem a málhát.

Innen aztán pozitív eseménytelenségben telt az utam. Magamban számolgattam, mikor kell tankolni – azért 250 km-enként mindenképpen akartam, bár szerintem 300-at is el tudnék menni egy tankkal. Út közben meglepődve tapasztaltam, hogy az Észak-Erdélyi autópálya projekt 6 év szunnyadás után feléledt, és elkezdték építeni! (Ez volt az az autópálya, ami Nagyvárad-Brassó viszonylatában ~420 km hosszban kellett volna megépülnie sok évvel ezelőtt – uniós pénzből -és ehelyett Gyalu és Aranyosgyéres között tudott megépülni 51 km hosszban – és a többi pénz meg – hogy is mondjam eltűnt…) Most feléledt tetszhalott állapotából, és épül! És ma újabb 14 km-en tudtam haladni rajta, ami nem egészen 6 percig tartott 😀 Már benn jártam Székelyföld elbűvölő tájain, amikor megálltam tankolni. Kicsit pihentem, számolgattam – hát igen gazdaságos a motorom, az elmúlt 228 km-en 3,74 átlagfogyasztással tudtam haladni.

Útközben megcsodáltam a már sokszor megcsodált Székelyföldi tájat, egyszer megálltam egy fotót csinálni, hogy ne maradjon a mai poszt se’ fotó nélkül…

Aztán tovább haladva Farkaslakán álltam meg legközelebb. Kicsit körülnéztem souvenir-meg matrica ügyben – szerencsére találtam. Gondolkodtam kajáláson is, de még tartott a Torockói svédasztalos reggeli hatása – szerencsére.

Szépen fogytak a kilométerek. Ismerős kanyarok, faluk, erdők követték egymást, amíg nemsokára ott álltam a az utolsó előtti hágón; mögöttem a Csíki-medence, Csíkszereda, Csíksomlyó….

Pár fotóért itt mindig érdemes megállni. Jobbra látható Csikszereda, mögötte a Kis- és a Nagy-Somlyó a Csiksomlyói nyereggel (igen ott van mindig a pünkösdi találkozó) a háttérben pedig a Kárpátok legszélső határ-hegyei látszanak (a Kárpát-Medence határa).

Innen legurultam Csíkszeredába. Itt egy kis kajának valót vásároltam, majd az utolsó 50 km-nek nekifutottam. Ebbe a szakaszba beletartozik a Gyimesi-hágó is, amelyen keresztül lehet megközelíteni a Gyimes völgyét. Ez az évszázadokig elzárt vidék még ma is őrzi a különállását Székelyföldtől és a környéktől, bár ma már Moldva felé átfut rajta a műút és tizen-egypár éve már kinyílt a világ a gyimesi csángók előtt is, még ma is egy ékszerdoboz, mind a tájat, hagyományokat, embereket tekintve; és én itt hosszú évek óta szoros barátságokat tudhatok magaménak. Érthető tehát, hogy mindig örömmel és vágyakozással jövök ide. Mint annyiszor, most is megálltam a Gyimesi-hágó tetején, hosszú percekig csodálva az előttem elterülő völgyet.

Az utolsó szakasz megtétele és némi keresgélés után megtaláltam a szállásomat, nagyon kedves háziak fogadtak, és a párszáz méterre található kisboltjukban még a napisört is meg tudtam vásárolni. Éppen lepakoltam, kajálgattam, élveztem a megérkezést, amikor megérkezett a vihar. Elég tekintélyes mennyiségű eső érkezett… de jó, hogy már itt vagyok. Aztán látom netezgetés közben, hogy lejjebb 6-8 km-el kiöntött a völgy folyója, a Hidegség vize.

Hát ennek fele se’ tréfa. Pláne, amit írnak a hírekben. Na majd az elkövetkező napokban legurulok arra, megnézni, mi a helyzet… egyelőre jó itt fenn a hegyen, úgy érzem.

Ha esetleg szeretnéd megnézni a fotóimat nagyban, ITT megteheted.