Címke: motorostúra

Last Minute Felvidék ?️???️

Örömködés a Tátrában

Egész héten bizonytalan volt a hétvégi programom, azonban péntek délelőtt kiderült, hogy a tervezettekkel ellentétben “B” tervre lesz szükség. Ennek fényében aztán egy gyors szállásfoglalást követően szombat délelőtt összepakoltam a kis utazós cuccomat, felraktam a motorra a táskákat – és uzsgyi ! délben elindultam a Vilyvitány nevű határ menti falucskába.

Jó meleg volt, de autópályás tempóval, menetszéllel egész kellemes érzés volt suhanni. A tervem szerint végigszaladtam az M3-ason – majd az M30-on – és onnan a 37-es úton tovább Sátoraljaújhely felé. Jó haladós tempót tartottam, az első pihenőt Mezőnagymihály központjában egy árnyas parkban tartottam.

Evés-ivás után pedig haladtam tovább kelet felé. Az alföldi részeket elkerülve hamar befutottam a Tokaj környéki, zempléni dombvidékbe – 2 évvel ezelőtt jártam erre utoljára, de most újra elcsodálkoztam a szépségén, mindjárt otthon is éreztem magam a hegyek között 😉

Sok-sok szőlőültetvény mellett haladva egyszer csak egy táblára lettem figyelmes: “Megyer-hegyi tengerszem” Mivel ezt már nagyon régóta terveztem megnézni, ezért aztán gyorsan bekanyarodtam a nyíl irányába 🙂

Egész ígéretes úton indultam felfelé, azonban párszáz méter után a minőség romlani kezdett, majd kb. egy kilométer után fel kellett adnom, mert olyan vízmosásos, hepehupás-bakhátas köves út várt rám, hogy örültem, hogy fordulás közben nem estem el a motorral. 🙁

Így aztán legközelebb Vilyvitányban álltam meg a szállásnál; ez egy nagyon pici kis zsákfalu a Zemplénben – festői környezetben, takaros kis házban pihenhettem meg. Tulaj ugyan nem volt a környéken, de a kulcs az ablakban oda volt készítve. Emellett az asztalon jófajta barackpálinka – welcome drink – az estét a lugasban ülve nagyon kellemesen töltöttem.

Reggel pedig a becsületkasszában hagytam a szállás árát, majd motorra ülve északnak vettem az irányt.

Tervem szerint olyan helyeket akartam megnézni, ahol eddig soha nem voltam – ezért aztán Hollóháza után átlépve a határt Kassa felé vettem az irányt. A belvárosban sétáltam egyet; a főtéri parkban szökőkút zenélt, a katedrálisban orgonazene szólt – nagyon jó hangulata volt az egésznek, és ráadásul még szép is 🙂

Félórányi pihenő után mentem is tovább, mert még Lőcse városát is meg akartam nézni a nagy Tátrai döntögetés előtt.

Egy órányi autópályázás után oda is értem. Hát érdemes volt útitervbe tenni; a városka nagyon rendben van ! Több kilométer hosszan a városfal mellett motoroztam, míg egy árkád alatt befordulhattam az óvárosba. Ódon hangulatú, kicsi belvárosát nagyon szépen rendben tartják, ikonikus épületei harmonikusan illeszkednek a képbe. Itt fúvós zenekar koncertezett, nagyon jól éreztem magam.

Kis séta, pihenő után indultam tovább, mert a nap fő attrakcióját, a Tátrai motorozást már nagyon vártam! Ehhez azonban még nyugat felé kellett motoroznom vagy 40 kilométert Poprádig. Tehát – vissza az autópályára – haladósan. Néhány kilométerrel Poprád előtt egyszer csak megjelent a távolban a Magas-Tátra masszív tömbje – lélegzetelállító és fenséges látvány, amint meglátja az ember – amilyen hatalmasan emelkedik ki a többi hegy közül!

Innentől kezdve csak egy járt az eszemben: fotót kell készítenem róla! Tehát letértem az útról, és mindig a Tátra felé fordulva kerestem azt a helyet , ahol nem zavarja a kilátást villanypózna, távvezeték, hirdetőtábla… Hát nem volt könnyű… de végül kis utcákon, egy tejgazdaság területén áthajtva , köves, vízmosásos városszéli utakon haladva elértem egy kukoricás szélére, ahol megfelelőnek ítéltem meg a helyet 😉

Itt aztán elkészíthettem a Magas-Tátrát ábrázoló képeimet 🙂

Ennyi művészkedés után pedig motorra szálltam – és délnek fordultam hogy átkanyarogjak az Alacsony-Tátrán és a Gömör-Szepesi hegységen át mintegy 100 kilométer hosszon. No, ezt a szakaszt nem tudom elmesélni, sem megmutatni – aki motorozott már hegyekben, az tudja, milyen élvezet ez – a többiek meg higgyék el 🙂 Nagyon jó volt, nagyon élveztem, és a táj is bámulni való volt.

A nagy élvezkedés után pedig Rimaszombaton álltam meg tankolni. Itt még – szokásommal ellentétben – ittam egy energiaitalt is – mert innentől kezdve viszonylag unalmas száguldásra készültem.

Azonban nem egészen így volt – Salgótarjánig egész jó kis hegy-völgyön át vezet az út délnek. Viszont a várostól lefelé a már majdnem teljesen elkészült 21-esen -Hatvanig -onnan M3 – M7 útvonalon ingerszegény úton, de gyorsan hazaértem.

Itthon nagy megelégedettséggel szummáztam, hogy nagyon jó döntés volt ez a villámlátogatás a Felvidéken, mert az idő pazar volt; a motorozás élvezetes és a látnivalók pedig gyönyörűek.

Ha kíváncsi vagy a fotóalbumra, azt ITT tudod megnézni, a túra animációját pedig IDE KATTINTVA.

Összegzés

A mai napra már nem sok minden program maradt. Lajossal reggel 6-kor elköszöntünk egymástól, mert sietett haza kinyitni az üzletét. Én pedig ezután összepakoltam, majd felszereltem a motorra a táskáimat.

Kiadós reggeli után , már 10 óra is elmúlt, amikor elindultam. Tervem csak egy volt, a Selmeci hegységben megkeresni azt a magaslatot, amelyet január 4.-én találtam, és pazar fotót tudtam készíteni az egymás előtt elterülő Fátráról, Alacsony- és Magas-Tátráról. Bő egy órányi motorozás után meg is érkeztem arra a helyre. Azonban a fények és a párás, poros légkör nagyon nem volt a segítségemre, a látótávolság lecsökkent ~40 km-re…(Télen még a Magas-Tátra 90 km-re található egyik csúcsát is le tudtam fotózni….)

Ezután aztán nagy eseménytelenségben telt az utam. Még annyi lényeges, hogy nem Nógrádban és Pest megyében jöttem lefelé – direkt – hanem a Szlovák oldalon, nagyon alsórendű utakon, kicsiny falvakban- hogy miért, arra később visszatérek.

Szépen melegedett az idő, ahogy jöttem dél felé, de egész jól viseltem motoros felszerelésben. Aztán eljött az ideje a hazaérkezésnek is. Itthon a hőmérőre pillantottam : 37oC-t mutatott! Gyorsan frissítettem, és mindjárt jó is lett minden 🙂

Egyelőre véget értek a tervezett motoros túráim. Két és fél hónap alatt, pontosabban 22 túranapon Erdély, Ausztria, Szlovákia és Lengyelország útjain 6000 kilométert motoroztam. Az idő mindvégig kitartott; esőben csak pár órát voltam összesen. Összességében nagyon jó utakon (kivéve az úzvölgyi szakasz és az árvíz által megrongált részek Erdélyben) lehetett motorozni. Nagyon sok mindent láttam e környező négy országban; azt hiszem, tudok már egy rövid véleményt alkotni.

Ausztriát nem kell nagyon magyaráznom; az unió vezető állama, jóság és minőség van mindenütt. Azonban 17 évvel ezelőtt kezdtem utazni Szlovákia-Lengyelország irányába, illetve 12 éve járok Erdélybe. Azokban az időkben mindegyik ország rosszabbul állt mint mi. Infrastruktúra, fejlettség, összességében, és a kinézet is….. Azonban most a friss élményekkel gazdagodva meg kell állapítanom, hogy rohamléptekkel elhúztak előlünk!! Lengyelország már-már Ausztria szintjét súrolja, remek infrastruktúra, gyönyörűen rendben tartott táj, falvak, pazar utak… Látszik, hogy nagyot fejlődtek. Szlovákia is alakul. Infrastruktúrailag is fejlődik, a magashegyi fenyvesekben húzódó alsórendű utak is frissen aszfaltozottak, remekül járhatóak. És azért mentem a köztudottan szegényebb dél-szlovákiai alsórendű utakra, mert kíváncsi voltam a minőségre – hát kellemesen csalódtam. Tudjátok, motoron sokkal hamarabb megérzem az úthibákat, döccenőket. Remek útszakasz volt ez is, 110-el mentem rajta minden további nélkül.

Azonban Magyarországra érve, és Esztergomot elhagyva mit kellett tapasztalnom? Hogy zötyög, ráz, kerülgetnem kell….kellemetlen. Az 1-es főközlekedési út is zötyögős és változó, a 811-es legkisebb hibája, hogy hullámos az aszfalt….. Sajnos ez a minőség-váltás már nem csak Ausztria felől érezhető…. és ezt nem csak az utak minőségére értem….

Erdélyben még nem állnak úgy a dolgok, mint minálunk. De 12 évvel ezelőtt 30-40 év lemaradásban voltak hozzánk képest. Azonban azt kellett látnom idén nyáron, hogy ott is gőzerővel dolgoznak az infrastruktúra fejlesztésén.

Kérem, szeretném, hogy Hazám dolgai ne egy helyben topogjanak, szeretném, hogy ne politikai jelszavak mentén, szemellenzőt húzva egyre többen vakok lennénk, szeretném ha olyan fordulatot vennének az itthoni dolgok, hogy büszke lehessek magyarságomra itthon is – mint ott távol Lengyelországban, vagy éppen Erdélyben – és ne kelljen ilyen minőségváltást elszenvednem a határt hazafelé átlépve… Szeretnék még Magyarországon is jó kedvvel motorozni! De egyelőre nincs nagy kedvem…..

Történelmi körút magyar emlékekkel

Árva vára, Limanova és Ószandec

A mai napra a környék magyar vonatkozású emlékeinek megtekintését tűztük ki célul. Indulás után fél órával már meg is érkeztünk a közelben található Árva várához. E várnak az északra tartó forgalom és a lengyel határ ellenőrzésében fontos szerepe volt a Magyar Királyságban évszázadokon keresztül. Történetéről bővebb leírást ITT találsz; erre én most bővebben nem akarok kitérni, inkább azt írnám le, amit ott tapasztaltunk.

A vár maga nagyon impozáns látvány. Nagyon hirtelen magasodik a falu fölé egy 110 méter kiemelkedésű sziklaszirten. Nagyon jó állapotban megmaradt, mert ezt a Thurzó család birtokolta, akik hűek maradtak mindvégig a Habsburg-családhoz, ezért aztán nem is robbantották fel, mint ellenséges gócpontot. A család birtokában maradt a vár egészen az államosításig.

Azonban szlovák barátaink igyekeznek minden magyar nyelvű, és magyarságra utaló emléket elhallgatni, és megmásítani – így egy szlovák és angol nyelvű tájékoztató tábla segítségével megtudhattuk, hogy a vár története a XVII. század elején kezdődik, amikor Juraj Thurzo (sic!) a várat Rudolf császártól kapta a hűségéért. Arról viszont nem tudunk meg semmit, hogy a XIII. századi alapítástól az államosításig a Magyar Királyság része volt a Felvidékkel együtt. A 115 perces szlovák tárlatvezetést nem hallgattuk meg, inkább egy másik emlékhelyet kerestünk meg.

Röviddel indulás után máris átértünk Lengyelországba, nagyon jó utakon, kellemesen ívelő dombok között, melyek nagyon impozáns látványt nyújtanak – szemet gyönyörködtető a vidék.

Következő állomásnak az I. vh. Limanovai csata katonatemetőjét választottuk. A történet röviden annyi, hogy a háború során előrenyomuló orosz hadsereg Krakkó elfoglalására összpontosított, nagy erővel nyomultak. A limanovai arcvonalon az Osztrák-Magyar sereg részeként harcoló magyar huszárok önfeláldozó és kiemelkedő harcmodorukkal megállították az orosz sereget, ezzel megakadályozták Krakkó elfoglalását és Lengyelország elestét. A csatáról egy nagyon jópofa animáció itt látható:

A csata emlékhelyét és katonatemetőjét kerestük fel. Láttam már sok szépet, de erre nem számíthattunk. Gyönyörű, ápolt környezet, minden a legnagyobb rendben van. Magyar nyelvű emlékkő, magyar tájékoztató tábla a csata történetével, magyar zászló, felújított kápolna……

Nagyon megható az, hogy a lengyelek milyen tisztességgel, becsülettel őrzik és rendben tartják ezt a magyar emlékhelyet. Teljesen meghatódtam az itt tapasztaltak láttán. Mennyire más itt, mint a szomszédos Szlovákiában!

Teljesen körbejártuk az emlékhelyet, végig olvastuk a feliratokat, és ott nagyon-nagyon büszkék voltunk arra, hogy magyarok vagyunk!! Bárcsak mindenhol ilyen büszkék tudnánk lenni…. beleértve az otthoni környezetet is. És ezt itt, Lengyelországban kellett megéreznem….

Nagyon a hely hatása alá kerültünk, nehezen szakadtunk el innen, de indulni kellett a következő célponthoz.

Ószandecbe indultunk. Rövid történet, amely ehhez a célhoz tartozik: IV. Béla királyunk első lánya, Kinga, aki V. Boleszláv lengyel fejedelem felesége volt. Együtt nagyon élen jártak az egyház és a fejedelemség fejlesztésében, Kinga pedig férje halála után is folytatta építő tevékenységét, majd bevonult a város Klarissza kolostorába, amit haláláig vezetett.

Tevékenységét a lengyel nép a mai napig nem felejtette el, mindvégig saját szentjüknek tekintették, végül II. János Pál pápa 1999-ben hivatalosan is szentté is avatta.

Tisztelete töretlen, sőt, azóta Lengyelország és Litvánia védőszentje lett.

A templom és a kolostor mellett Székelykapu fogadja az ide látogatót:

A kolostor udvarára belépve szembetűnik, hogy nagyon rendben van, látszik hogy sokat áldoznak rá.

A magyarságra utaló emlékeket pedig nem rejtegetik. Magyar címer a templom ajtaján illetve bent az oltáron:

Ismét egy olyan helyet ismerhettünk meg, ahol jó volt magyarnak lenni!

Hát… ezt is láttuk, jó volt itt lenni, de indulni kellett visszafelé, hogy a Magas-Tátrán átvágva időben a szállásunkra tudjunk érni. A völgyekben motorozva hamar Szlovák területen találtuk magunkat, elég eseménytelen úton haladtunk, amikor megjelent előttünk a Magas-Tátra egyik felhőbe burkolózott nyúlványa…igen, oda megyünk mindjárt fel!! 😀

Nagyon jó és kellemes, technikás motorozás következett kb. 45 kilométeren át. Fent megálltunk Tátralomnicon egy kicsit pihenni, amely már a Monarchia idején is kedvelt üdülőhelynek számított. Kis beszélgetés, kajálás után folytattuk is utunkat, hátra volt még vagy 35 kilométer kanyargás, amit nagyon élveztünk lefelé! Aztán utunkat egy negyedórás autópályázással zártuk, rövid rózsahegyi vásárlás és tankolás után hamar visszaértünk a szállásra. Este pedig élményekkel telve vitattuk meg a nap eseményeit. Úgy érzem, hogy a mai naptól kezdve még jobban szeretem a lengyel embereket……

A mai túra fotóalbumát ITT TALÁLOD, túránk nyomvonalát pedig IDE KATTINTVA követheted végig.

Tátramenti úttörötábor

és lengyel sörgyári capriccio

Volt egyszer, hol nem volt egy fiú, aki nyolcadik osztály után nyári úttörőtáborba utazott a hegyekbe, a Magas-Tátrába. A tábor két hete alatt voltak túrák, sportversenyek és sok más, de csak néhány dolog ragadta meg a figyelmét…. Várjunk csak! a sportversenyeken két számban is jó eredményt ért el….

Ezen kívül megmaradt még, hogy túráztak barlangot bejárva, nagyon sokan voltak, és nagyon rossz volt a kaja. A mai első terv tehát: megkeresni az egykori úttörőtábort…hogy 35 év távlatából hadd jöjjön elő még sok minden a helyszínt bejárva!

Szűk egy órás motorozás után elértünk a Magas-Tátra tövébe. Mivel GPS-koordinátákkal rendelkeztünk, a helyet elég pontosan megtaláltuk. De a tábort nem találtuk, csak egy megejtően szép fenyvest a hegyek lábánál.

Azonban a területre jobban behatolva megtaláltuk. … az épített tábor maradványait….

Valaha ilyen faházak álltak itt – – – forrás: www.ivandonoval.eu

Lajos mögött már csak a három betonalap látszik – mára ennyi maradt az egykori faházakból

A táborozás óta eltelt 35 évben szinte semmivé lett minden…. az épületek értékes részeit elhordták, a kiépített infrastruktúrát tönkretették…. Az épületeknek már csak a beton alapja található meg. A csodás környezetet bámulva, de az enyészet munkájától megrendülve beszélgettünk arról, hogy milyen eszetlen érdekek mentén történhet meg az, hogy egy mások által épített, rengeteg befektetett munkával létrehozott értékek így semmivé tudnak lenni…. Hiszen rengeteg turista jár ide, talán jól menő kemping is lehetne, faházakkal, kiépített fűtésrendszerrel, a teret határoló utcai világítással…. de nem…. hagyni kell tönkremenni és szétlopkodni.

Kb. egy órás bejárásunk után búcsút intettünk a tábornak, és motorra szálltunk, hogy belevessük magunkat a Magas-Tátra szép útjaiba.

Az a szakasz, ami itt következett, azt nehéz lenne elmesélni. Fenyvesekkel szegélyezett gyönyörű utak, rengeteg technikás, kanyargós résszel…igazán kiélvezhettük magunkat ezen a tájon; aztán egyszer csak már Lengyelországban találtuk magunkat. Következő úti célunk Zywiec, azon belül a sörgyár múzeumának megtekintése volt a program. Ide előre be kellett jelentkezni – ezt én megtettem hét elején – hogy a megfelelő csoportba be tudjanak sorolni. A menetidőket nagyon jól sikerült kiszámolni; szerencsére a múzeum mellett könnyen tudtunk parkolni, majd némi eligazitást kérve meg is találtuk a bejáratot. 30 złoty befizetése után már csatlakozhattunk – egy lengyel – csoporthoz.

Hamarosan betereltek minket egy félhomályos kamrába. Itt megrázkódott alattunk a talaj többször is, majd kis idő után nyílt az ajtó… és az időgép elvitt minket 1856-ba. Máris korabeli utcákban bolyonghattunk, a kapualjba belépve kutya ugatott ránk, üzletekbe benézve mesteremberek kopácsoltak…

Aztán elértünk egy korabeli kocsmába…..

…ahol a falon ismerős cégért láttam meg:

Az utunkat folytatva a korban haladtunk előre. A látogatókat bevonva játékos kérdésekre kellett felelni, miközben a sörfőzés technológiáját és eszközeit ismertették velünk.

A bejárás során pedig lassan elértünk a ’20-as évekbe. Itt egy ügyes kamera segítségével behelyeztek minket a ’20-as évek sörözői forgatagába 🙂 (mozgókép!)

A bejárás végén pedig meghívtak minket egy valódi jéghideg sörre, bár azt nem tudtuk igénybe venni, de helyette egy Tymbark üdítő is jól esett.

Nagyon tartalmas és interaktív volt a múzeum, ha erre jártok, feltétlenül nézzétek meg! A lengyel nyelvű idegenvezetés ellenére nagyon jó volt, a legtöbb helyen angol feliratok is segítik a megértést. Jó program.

A múzeum után pedig bemotoroztunk a belvárosba, egy lépésre a kinézett étteremtől tudtunk leparkolni. 🙂

Az étteremben angolul tudtak, ráadásul kapható żurek leves, így aztán semmi akadálya nem volt, hogy itt letanyázzunk. Ez a leves a lengyel konyha remeke, nálunk teljesen ismeretlen, de nagyon finom! Nem szabad kihagyni annak, aki erre jár! (Ha kíváncsi vagy rá, kattints a IDE, leírást találsz róla)

Google fordítóval elég jól belemélyedtem az étlapba, így aztán elég csodás kaját sikerült kiválasztanom második fogásnak. . Sertés-szűz góralski módra, grillezett füstölt sajtos, füstölt sonka kockás reszelt burgonyakockával, párolt fűszeres lila káposztával….

Hát, pukkadásig jóllaktunk. Így aztán nehezen hagytuk ott a helyet, de a mai délutánra terveztük a bevásárlást is az otthoniakra gondolva. A közelben levő Biedronkában (Lidl-szerű, helyi áruházlánc) bevásároltunk. Az áruházból kilépve egy ember magyar beszédünket hallva elkezdte a jól ismert mondást: “Polak, Węgier, dwa bratanki….. majd egymástól átvéve a szót soronként szavaltuk : “Polak, Węgier, dwa bratanki / I do szabli, i do szklanki / (Lengyel-magyar két jó barát / Együtt harcol s issza borát ) 😀

Megtömködtük a motorokat cuccal, majd a szállásra indultunk. Egy rövid pihenőre megálltunk Węgierska Górka kisvárosban. Ugyanis a neve azt jelenti: Magyar Hegyecske. Tagadhatatlan magyar vonatkozása van az elnevezésnek, több legenda is szól róla – ha kíváncsi vagy rá, KATTINTS IDE.

Aztán ugrás a motorra, és egy nagyon lendületes menettel, egy rövid Csacai tankolással, pihenővel a szállásra nyargaltunk. Itt este egy jó Zywieci sörrel, beszélgetéssel töltöttük az időt. Nagyon jól sikerült a mai nap! A fotóalbumot ITT, a túránk nyomvonalát pedig IDE KATTINTVA tudod megtekinteni!

Irány Felvidék!

Nyári motorostúra-sorozatom utolsó kanyarját megkezdtem a mai napon. Az úti cél az általam télen már kicsit bejárt Kis-Fátra és Magas-Tátra környéke; ezúttal motorral és sokkal nagyobb köröket róva, mint a téli zimankóban és napokig tartó havazásban.

Ezúttal Lajos barátom társaságában vágtunk neki a kilométereknek. Csetényben találkoztunk, mert én ma még dolgoztam az irodában. Kis beszélgetés után útnak is indultunk. 1 – 1,5 órás etapokat terveztem, ezért első megállónak az Ógyallai csillagvizsgáló melletti árnyas parkolót választottam. Könnyedén abszolváltuk ezt a szakaszt. Beszélgetés közben egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy Lajos BMW-jéből az egyik oldalon csepeg a benzin. Szerencse, hogy a BMW gyártásakor (1980) még szempont volt a könnyű szerelhetőség- ezért aztán könnyen le lehetett kapni az úszóház fedelét. Persze az első összerakás után még jobban ömlött a benzin, mint annak előtte… Na de néhány szét- és összeszerelés után sikerült úgy beállítani, hogy teljesen cseppmentes legyen a motor.

Kb. egy óra hossznyi pihenő és szerelés után indultunk tovább a következő szakaszra. Az idő jól megmelegedett időközben… Következő pihenőként a Nyitra melletti Zobor-hegyen terveztem egy kis túrázást, de ezt ezúttal ki kellett hagyni – az erre szánt időt Ógyallán töltöttük. 🙁 Ehelyett megnéztük messziről a Zobort 🙂

Nyitra után következő egyórás menetünk végén Privigyén álltunk meg egy tankolásra, majd rövid pihenő után már haladtunk is tovább. Kicsit hosszabb pihenőt Donovalyba érve csináltunk. Ekkorra már eléggé késő délutánra járt az idő; megnyúltak az árnyékok a hegyen.

Donovaly-t először idén január elsején, hajnali kettőkor láttam éjszakai kivilágításban, fél méter hóban…. Annyira megragadott akkor a látvány, hogy eldöntöttem, jövök még ide. Most itt vagyok, de azt kell mondjam: szép-szép, tényleg az, de télen sokkal varázslatosabb volt a látvány. Vagy én vagyok telhetetlen? Persze, most meg sokkal jobban esik a kanyargás a hegyekben a motorral 😀

Donovaly után egy rövidebb szakasz következett, Rózsahegyen álltunk meg vásárolni a holnapi túrára…. Aztán már csak 16 km-t kellett lenyomni Kralovánig, ahol a szállásunk található. Már sötétbe hajlott az idő, mire köszönthettük az én lengyel ismerősömet, szállásadónkat. Köszönés – üdvözlés után hamar megkaptuk a szobánkat, amely ugyanaz , mint amit év végén használtam 🙂

Kis beszélgetés, poénkodás után pedig ágynak dőltünk, mert holnap 7-kor reggeli, 8-kor pedig indulás Lengyelországba!

A mai nap fotóalbuma IDE KATTINTVA érhető el, a nyomvonalunkat meg ITT találod.

Hazatérés

…ez is letelt, sajnos…

” Nem is tudom, nehéz most nagyon.
A gondolatok csak kavarognak a fejemben,
Mit vessek most papírra? Mi jó? Vagy mi helytelen?
Nem könnyű ilyen helyzetben…
Jó lenne most inkább a világot óriásként látni!
Csak futni előre, hol utamon senki meg nem állít! “

Ezek a sorok jártak a fejemben, miközben kanyarogtunk a Mura völgyében. A frissen vágott fenyők illata a fafeldolgozókban, a zöldellő fenyvesek látványa a hegyoldalban, az óriási hegyek mögötti ég kékje, frissen vágott széna illata, megannyi tejgazdaság hangjai,…. Esőben ázás, majd a kisütő nappal egy csapásra ékszerdobozzá váló Hallstatt sziluettje, égig emelkedés a sóbányához, ereszkedés a bobpályán, a Nockalm zőldellő hegyei hósipkás csúcsokkal a háttérben…. És persze a közös vacsorák, sörözések, beszélgetések, poénok… Mind-mind a felejthetetlen élmények közé tartoznak.

Mint minden társaságban, itt is voltak súrlódások, hiszen tizenegy különböző ember hét napig gyakorlatilag mindent együtt csinált, de örömmel láttam, hogy e baráti társaságban felül tudott mindenki emelkedni egyéni sérelmein a közösség érdekében… és őszinte, baráti kézfogással tudtunk búcsúzni egymástól. És ez nagyon nagy dolog.

Köszönöm a szervezést Gábornak, a szállást Bélának, és mindenkinek a jó társaságot! Jó volt Veletek lenni az elmúlt napokban.

Ja, és a hazaút? Teljesen eseménytelen volt. A többiekkel együtt gurultam Graz-ig, ott elköszöntünk, mert ők bementek a Louis-ba körülnézni, vásárolni – én hazafelé vettem az irányt. (Remélem, érdemes volt betérni oda!)

Miközben a fenti gondolatok jártak a fejemben, észrevétlenül ellaposodott a táj. Már kukorica- és learatott búzamezők között haladtam, és csak a távolban látszottak némi – kisebb – hegyek.

Ebédidőben megálltam a Fürstenfeld-i Intersparnál, mert itt egy kicsit még vásárolgattam az otthoniak számára, és nem utolsósorban azért, mert itt egy szuper étterem található és természetesen kulturált vécé is.

Egy finom sonkás szendvics és narancslé elfogyasztása után már indultam is tovább. Valahogy mehetnékem volt – nem bírtam már tovább várni. A kilométerek gyorsan fogytak – és hamarosan elértem az utolsó Burgenlandi faluhoz. Jött a szokásos torokszorító érzés – talán a szomorúság, hogy itt hagyom az élményeket? Talán öröm, hogy újra itthon? Sok minden benne lehet ebben….

…aztán máris hazai utakon hasítottam…. és igen, megint megvolt az élmény… csukott szemmel is tudható, hogy ha Magyarországra érünk – az út határozottan rázni kezd…. Azt azért el kell mondanom, hogy Körmend után az útminőség nagyságrendekkel jobb, mint a határszélen. Az itthoni szakaszon egy rövid pihenőt tartottam.

Aztán elfogyott az utolsó száz kilométer is. Minden zökkenő és nehézség nélkül érkeztem haza. Az összes megtett távom az elmúlt hét során 2255 km-re gyarapodott.

Most pedig itt vagyok rengeteg élménnyel és gondolattal telve, de majd lassan minden a helyére kerül. Egy biztos, köszönöm, hogy ebbe a baráti társaságba tartozhatom immár 8 éve, és remélem sok közös alkalmunk lesz még ilyen programokkal!

Ha szeretnéd végig követni az útvonalamat, ahogy lejöttem a hegyekből, kattints az alábbi képre:

Séta a fenyves tetején ???

Lombkoronasétány Rachauban

Rövid programmal zártuk itteni kalandozásaink sorát. Egy közeli célpontot, a mintegy 70 kilométerre található Rachau-i lombkoronasétányt és erdei iskolát választottuk a mai napra. E látványosság megközelítése nem a technikás motorozásról szólt, sőt a mai nap sem erről….

Reggeli után beöltöztünk, és nekiindultunk az útnak. 40-50 km megtétele után elértük a Mura völgyében fekvő, egymást érő városok láncolatát. Eddigre már annyira felmelegedett az idő, hogy igazán kellemetlen volt a városi forgalomban az araszolgatás. Alig vártuk, hogy elhagyjuk ezt a környéket… és amint befordultunk a hegyek, fenyvesek közé, érezhetően kellemesebb lett minden. Hamarosan meg is találtuk a komplexum bejáratát.

Ezt a sétányt 2009-ben adták át a látogatók számára. Mintegy 180 méter szintkülönbséget kell leküzdeni a séta során ~2,5 kilométer hosszon, illetve az erdei kapaszkodáson kívül még 500 lépcső is segíti a mászást. A bejárat előtt étterem található, és a jegypénztár az maga egy ajándékbolt is. Indulás előtt vettem is ajándékba magamnak egy jó hideg izésített vizet. 😉 Aztán 9,5 € befizetése után meg is kaptuk a beléptető érméinket. Ketten úgy döntöttek, hogy lent maradnak az étterem árnyas teraszán, mi pedig nekiindultunk a sétának.

Az első 500 méteren az út az erdő szélén haladt. A sétány mentén – erdei iskolához méltóan – játékos feladatok hívogatták a gyerekeket. Aztán felpillantva az előttünk magasodó fenyvesre, megláttuk a sétány egyik kilátó-teraszát – itt kezdett gyanússá válni, hogy itt bizony valóban lesz szintkülönbség.

Az erdőbe befordulva hamar meg is tapasztalhattuk, hogy bizony még a lépcsőn sem könnyű ezeket a magasságokat bejárni… Főleg motoros ruhában. Szerencsére a fenyves árnyékában számos pad és pihenőhely, nyugágy várja a látogatókat. Nagy pozitívum, hogy a sétány félmagasságában az egyik pihenőhelyen van egy hideg italt adó italautomata, amit ki is használtunk.

Az egyik állomásnál törpekecskék hancúroztak, nagyon muris volt,ahogy egymást öklelték 😀

Fél órányi lépcsőzés és kapaszkodás után elértük végre azt a kilátóteraszt, ahol pompás panoráma nyílt a környék zöldellő hegyeire.

Igen, onnan lentről, a völgyből másztunk fel…. Azonban nem itt volt még a vége. Még lépcsőzni kellett egy darabig, amíg igazán a fenyves szintje fölé emelkedtünk.

Itt, a legtetején aztán megpihentünk. Ezzel a látvánnyal nem lehet betelni…. Békésen szemlélgetve a környéket telt az idő… azonban sajnos eljött az ideje, hogy el kellett indulni lefelé a hegyről.

Lefelé azért kicsit gyorsabban leértünk. Itt egy gyors frissítés után úgy döntöttünk, hogy a nagy meleg miatt a leggyorsabb úton, autópályán száguldunk vissza a szálláshoz. Némi készülődés után motorra szálltunk, és már repesztettünk visszafelé. Azért így, a nagy sebességű menetszéllel rohanva sokkal tűrhetőbb volt a motorozás.

Amint a szállásra értünk, egy gyors átöltözés után a helyi, vízimalom melletti kis sörözőbe indultunk valamit enni, mert már jócskán elmúlt az ebédidő. Picit meglepetésként ért minket, hogy itt csak levesek, előételek és kolbászok voltak kaphatóak, de végül ezzel sem volt baj. A felszolgáló hölgy a rendelésünk után azonnal intézkedett, a kaja beszerzéséről, mert kicsit sokan voltunk a készletéhez – de 10 perc alatt megoldódott ez is. Aztán hamarosan meg is kaptuk fatálakon a stájer sült házikolbászt reszelt tormával, mustárral, és barna kenyérrel. Persze fogyasztottunk mellé jó hideg söröket, sőt a hölgytől még grátisz barackpálinkát is kaptunk – nem fogadott el pénzt érte.

Kaja után visszasétáltunk a szállásra, és következett a – számomra – kellemetlen dolog – összepakolni a holnapi utazásra. Sajnos ez van, holnap búcsút intünk Sankt Peternek, Stájerországnak, és haza kell indulunk…

Mai útvonalunkat az alábbi képre kattintva tudod végig követni, illetve fotóimat IDE KATTINTVA tudod megnézni.

Pyramidenkogel

motorozás 35o-ban ??

Csodálatos vidékre indultunk ma, Karintia legszebb részére. Ezt a vidéket már bejártam 2013-ban, -14-ben és -16-ban is, azon okból kifolyólag, hogy szerelmes lettem a környékbe, és szerettem volna minél többet látni belőle. A legszebb ausztriai élményeim ide kötődnek.

Ma egy olyan helyre terveztük az utat, ahol még nem jártam, mert 2013-ban kezdték csak építeni. Ez a hely a Pyramidenkogel kilátó, a Wörthi-tó déli partján. Az épület egy balerinát formáz elvileg (én nem látom 🙂 ), 851 méteres magaslaton áll. A kilátószint 52 méterrel feljebb található, ahonnan remek körpanoráma látható a Wörthi-tó környékére.

A toronyba 14 € kifizetése után tudtunk belépni, ahol liftbe szállva emelkedtünk a magasba. Nagyon hamar felértünk a kilátószintre. A körbejárható erkélyre kilépve megpillantottuk a panorámát, amely lenyűgöző….lehetett volna. Sajnos olyan szinten piszkos, poros és párás volt a légkör, hogy a tó végéig is alig lehetett ellátni, ami 8,5 kilométerre van a toronytól….

Tiszta légkör esetén 60-70 km-re is ellátni, (tapasztaltam) , így viszont Karintia legszebb hegyei egyáltalán nem látszottak. A 20 km-re levő Gerlitzen alig látszott, a 37-re levő Dobratsch-ot csak sejteni lehetett, a Karavankák meg egyáltalán nem voltak láthatóak.

Lehet, hogy csak az a bajom, hogy én már láttam a teljes panorámát; de én itt ebben most csalódtam. Néhány fotó elkészítése után lefelé indultunk. A látogatónak négyféle lehetősége van lejutni: lifttel, lépcsőn, bátrabbaknak a torony belsejében tekergő spirálcsúszdán, az extrém sportolóknak pedig 70 méteres drótkötélpályán lecsúszva. Mi a liftet választottuk, így hamar leértünk.

Következő célpont a Villacher Alpenstrasse bejáratánál fekvő síközpont volt. Mivel a síközpont nem volt látogatható, ezért a további programot át kellett tervezni. A működés hiánya miatt nem lehetett bejárni, ezért aztán nem jutott volna idő a csapat másik részének az Alpenstrasse 16,9 km-es szakaszának kétszeri bemotorozására… amit bevallok, nem is bánom. Az egyre fokozódó hőség és a kilátóban (nem) látható panoráma miatt el is ment a kedvem az egésztől. Úgy határoztunk tehát, hogy eszünk, majd visszaindulunk a szállás felé.

Egy eddig be nem járt útvonalat választottunk. Az Ossiacher See északi oldalán araszolgattunk végig 40-60-al a forgalom miatt. Ekkor tetőzött a hőség, a lassúság és a nagy meleg miatt a kabátban én már azt hittem, hogy hőgutát kapok…. Már-már elvesztettem a koncentrációmat, amikor végre kijutottunk innen, be a hegyek közé, és a sebesség miatt ici-picivel jobb volt az érzés.

Glödnitz pici falujában álltunk meg pihenni.

Szerencsére a parkoló mellett volt egy favályú (itató?) jó hideg vizű csorgóval. Néhányan beledugták a fejüket, lehűteni a felforrt agyvizet, én is jól összevizeztem magam 🙂

Pancsolás után újra öltözködtünk, és indultunk tovább. Szerencsére az ég elfelhősödött, ennek köszönhetően sokkal jobb lett minden, és az is jó volt, hogy bevetettük magunkat a hegyek közé – hűvös sziklák és árnyékos fenyvesek között haladtunk. A mai útnak ez a 44 kilométeres szakasza volt a legjobb szerintem 🙂 Keskeny hegyi utakon, jó minőségű aszfalton (pár kilométer volt csak repedezett), erdőben megbúvó alpesi gazdaságok között, gyönyörűséges tájban haladtunk Murau felé.

A városba érve megtankoltunk, majd több csapatra szakadva értünk a szállásra. Itt aztán a szokásos programmal töltöttük az estét 🙂 (vacsora, sör, beszélgetés…)

Pár fotómat IDE KATTINTVA meg tudod nézni, illetve az útvonalunkat a képre kattintva követheted végig:

Lazán

Az elmúlt négy napban sok-sok órát töltöttünk nyeregben; nagyon sok mindent láthattunk és rengeteg élménnyel gazdagodtunk. Van az úgy, hogy kicsit megtelik az ember; és elfárad az állandó koncentrációban, ami a motorozáshoz szükséges. Ezért a mai napra mindenki saját maga által választott dologgal tölthette az időt.

Az egyik csapat a lenyűgöző Raggaschlucht felé vette az irányt. Én itt már voltam 2013-ban és 2016-ban is, és ennél rövidebb túrát szerettem volna tenni ma. Mások a csodás Salza-völgy felé kirándultak. Mi pedig néhányan a közeli Oberwölz kisvárosa felé vetttük az irányt. Hamar odaértünk, és tettünk egy sétát a belvárosban. Érdekesség, hogy a belvárost a XIII. században épült városfalak, várkapuk övezik, még egy akkori vártorony is látható kitűnő állapotban.

A kisváros nagyon rendben van tartva, nagyon szép. Azonban szerda délelőtt lévén nem nagyon láttunk embert az utcákon.

Rövid városnézésünk után megbeszéltük, hogy ki merre szeretne menni – a többiek Muraui városnézést választottak -én pedig inkább motorozni akartam. Így aztán elköszöntünk egymástól – majd 15 km közös gurulás után én délnek fordultam.

Elsőnek a Grebenzen síközponthoz hajtottam, titkon reménykedve, hogy talán működik a libegő, dehát sajnos nem….

Nem voltam elégedett, mert az idevezető út sem volt valami hű-de-különös, a hely sem volt túl magasan, tehát kellett egy sokkal magasabban fekvő csúcsot keresnem 🙂 Így indultam útnak a Lachtal felé. Na ez az út már sokkal jobban tetszett. Kanyarok, visszafordítók, emelkedők voltak bőven, technikás út vezetett felfelé. A környezet pedig a szokásos… 🙂 Az utat pedig hosszú kilométereken keresztül egy lépcsősen ereszkedő patak szegélyezte.

Jó kis kanyargás után megérkeztem a csúcsra, ahol -természetesen – nem működött semmi. Rövid nézelődés után leereszkedtem fentről és kelet felé vettem az irányt. Időközben a gyomrom jelzett, hogy ideje lenne kajálni, ezért aztán Oberzeiring városkában a városhatárban kerestem egy padot árnyas fával, ahol jóízűen falatozni kezdtem. Már majdnem végeztem, amikor a hátam mögött zörgésre és női hangra lettem figyelmes. Egy csinos szőke túrázó hölgy érkezett le a hegyről. Pont úgy jött le, hogy a többsoros szögesdróttal elkerített területen belül maradt, és nem tudott az útra kijönni. Kérte, hogy segítsek neki valahogyan kijutni onnan…. Némi időkérés és fejvakarás után gyorsan körülnéztem a környéken, és találtam egy bő másfél méteres 15 centi átmérőjű fenyőágat. Ezt belülről betámasztottam az egyik oszlopnak, nyújtotta a kezét, és így felmászva a ferde gerendán feljutott az oszlop tetejére -onnan pedig leemeltem. Nagyon hálálkodott, és mesélte, hogy párszáz méterrel feljebb néhány valamilyen szarvas állat (bika?) erősen stírölte őt, hogy megkergessék-e? Ezért aztán elég sürgősnek érezte a kijövetelt a legelőről 🙂 A segítségért cserébe pedig megkértem, hogy készítsen rólam motorozós képet 🙂

Elköszöntünk egymástól, és mindketten elindultunk a dolgunkra. Én például a nagyon jó minőségű 114-es úton hasítani, ahol nagyon jól esett a kanyargás után egy kicsit gyorsabb szakaszon száguldani. Mintegy 20 km megtétele után újra a hegynek fordultam, vissza a szálláshoz. Mivel a hegyen járva láttam egy kis tavat, oda még visszamentem lefotózni, mert nagyon tetszett 🙂

A tó mellett pedig békésen legelgető bocik tanyáztak.

Innen aztán tényleg hazafelé vettem az irányt. Tízpercnyi motorozás után megérkeztem kicsiny falunk fölötti útra. Úgy gondoltam, ezt a látványt meg kell örökíteni, ezért újra megálltam, és lőttem pár fotót.

Aztán leereszkedtem a faluba, pontosan az ADEG (helyi üzletlánc, kb. COOP) elé. ahol megvettem a napisört 🙂 és a holnapi kaját. A napot pedig újra beszélgetéssel, sörözéssel zártuk 😉

Kis tekergésem animációját az alábbi képre kattintva nézheted meg (a video csak Grebenzentől indul, mert ott jutott eszembe bekapcsolni az alkalmazást. 🙂 )

Turracherhöhe, Nockalmstrasse és Maltatal

avagy: élménymotorozás újratöltve

Sajnos elfogytak a szavaim. Nincs tehetségem leírni azt, ami itt látható, ami érezhető és átélhető. Bármely próbálkozásom szavakkal és képekkel nem adja vissza azokat az élményeket és érzéseket, amelyeket itt az Alpokban élek meg.

Először is köszönet Bélának a szállás elrendezéséért, és Gábornak, hogy rengeteg túratervet és célpontot talált ki nekünk, hogy jól érezhessük magukat….

Először délnek vettük az irányt. Festői szépségű fenyvesek között és játékosan csobogó patakok mellett szeltük át a hegyeket. Sajnos a 97-es útról lefordulva Turrach felé egyre rosszabb minőségű aszfalton haladtunk, amíg egyszer csak “Vigyázz, gördülő kövek!” feliratú tábla után finom bazaltrétegbe futottunk. Ezen óvatosan haladtunk 3 kilométert, majd folytatódott a hibás aszfalt összességében 12 kilométeren át. Azonban érdemes volt felkapaszkodni a csúcsra, a Turracher Höhe-re. Itt egy jó libegőzésre majd bobozásra készültünk a Nocky Flitzer-en. A parkolóban megállva feltekintettem a bobpálya tetejére, és hazudnék, ha azt állítanám, hogy nyugodt maradtam; innen kell majd leereszkedni?!

Lepakolás után beálltunk a sorba jegyet venni a mutatványhoz. Nem állítom, hogy rövid volt a sor, de szerencsére kb. 15 perc alatt túljutottunk rajta.

Mikor mindannyian megkaptuk a belépőnket és érvényesítettük az 1 € kedvezményünket (t.i. a szálláshelyen első nap kiváltottuk a Murtal-Gästekartot 0,5 €-ért, amely sok helyen használható és immár az első helyen visszahozta az árát) felültünk a libegőre, ami felrepített minket a hegytetőre. Ez a hely olyan, ami nem írható le. A csúcsról lenézve valami felfoghatatlan szépségű látvány tárult elénk.

Ahogy említettem az elején, nem lehet ezt a szépséget leírni, nincsenek rá szavak…. és nincs is túl messze otthonról, ide kell jönni, megnézni….

Miután kigyönyörködtük magunkat, beálltunk a hegytetőn a bobos ereszkedéshez a sorba, amely szintén nem volt rövid. Volt időnk megbeszélni, hogy én például az alsó állomáson egy gatyacserét valószínűsítek magamnak, s mint kiderült, nem voltam én ezzel egyedül. Lassanként sorra kerültünk. Elköszöntünk egymástól, majd ki-ki elindult 1600 méteres lesiklására. Én indultam utolsónak a csapatból.

A lesiklásom meglepően kellemesre sikerült; nagyon élveztem a lefelé rohanást az ordító mélységbe… egész addig, amig az egyik kanyar után ki nem ejtettem a kezemből a fékkart, ami nyomán hirtelen nagyot fékezett a rendszer és a katapult-érzés jól megemelt az ülésből. Aztán sajnos leértem. Megbeszéltük az élményeket, majd visszamentünk a paripákhoz. Némi készülődés után még a az adrenalintól remegve, motorra szálltunk . Pazar szépségű úton folytatódott az utunk ; az adrenalint fokozva rögtön 23 %-os lejtővel kezdtünk, majd a festői szépségű tajon haladtunk az A10-es autópálya égbe nyúló, 100 méteres pilonjai alatt kanyarogva.

A Nockalmstrasse volt a következő célpont. Ezt a panorámautat nem is olyan rég, 1981-ben nyitották meg a forgalom előtt. Már építésekor ügyeltek arra, hogy a természeti környezetet megóvják, és a forgalmat12%-nál nagyobb emelkedés ne zavarja. Ezen út megnyitásától remélték a turizmus növekedését a régióban. 12 € lerovása után mi is élvezhettük a kiemelkedően jó útminőséget, és a páratlan látványt. Hááát…mondhatni sikerült fellendíteni az idegenforgalmat…. Még keddi napon is rengeteg, motoros, autós, és busz szelte a fennsíkot. Persze a látvány az megint nem leírható, kifejezhető… Nekem első alpesi-út-élményem a Nockalmstrasse-hoz kötődik, 2013-ban ez volt az első Magas-Alpoki út, amit bejártam, és nagyon jó emlékeket őrzök róla.

Itt szabadprogramot kaptunk, és mindenki a vérmérséklete szerint tölthette az időt az 52 számozott kanyar között. Volt aki a számos fogadó – menedékház -parasztudvar közül választott egyet, és ott leült kényelmesen élvezni a csodás napsütést , volt aki a teljes hosszban (35 km) cikázott fel-s alá, én magam a két, egymástól ~10 km-re levő csúcs között technikáztam oda-vissza hegyeken, völgyeken, hajtűkanyarokon át. A 2042 méteres csúcson (Eisentalhöhe) többször megálltam panorámát nézni, havas hegyeket csodálni.

Aztán páran találkoztunk itt, majd lefelé indultunk, és a megbeszélt időtől egy kicsit elcsúszva találkoztunk az alsó ponton – vegyes érzésekkel hagytuk el az út alsó bejáratát. Én nagyon élveztem, visszamentem volna még, de előttünk állt még a következő cél, a Maltatal panorámaút.

Mintegy 20 km kanyargás után értünk az út fizetőkapujához. Itt néhányan úgy döntöttek,hogy elég volt a mai melegben a kanyargásból és a technikázásból, és félreálltak, hogy egy árnyas parkolóban és a mellette található étteremben várják meg, amíg a kanyarvadászok kiélik vágyaikat. A meleg mellékhatásaként néhány agyvíz felforrt, amíg a lejtő alján várakoztunk, hogy a szűk alagutak miatt működő forgalomirányító lámpa szabad jelzést adjon, de szerencsére hamarosan mehettünk felfelé. Én természetesen felmotoroztam, nem maradhatok ki egyetlen ilyenből sem. 12 km és 5 alagút leküzdése után felértem a Malta folyó duzzasztógátjához. Itt egy vizierőmű található, amelyet elég jól elrejtettek a kíváncsi turisták elől, ellenben mindenféle látványos dolgok vannak, közte skywalk, és maga a havas hegyek övezte égszinkék tó is csodás látványt nyújt.

Fotózás, gyönyörködés után újra a vasra pattantam, és elindultam lefelé az úton. Út közben rengeteg helyen láthattam óriási sziklákról, hegytetőkről zubogó vízeséseket – nagyon sokszor meg lehetett volna állni, dehát tulajdonképpen én motorozni akartam. Azért egy ilyen látványt megörökítettem kedvcsinálónak:

Lent aztán találkoztam a többiekkel, még beszélgettünk picit, Gáborékat megvártuk. De akármennyire is nehéz volt otthagyni ezt a helyet, neki kellett indulni a hátralevő 90 km-nek, hogy vacsoraidő előtt megérkezhessünk a szállásra.

Többektől hallottam, hogy elfáradtak a kanyargásban, melegben, technikázásban. Ezzel szemben én nemhogy elfáradtam volna, hanem inkább egyre jobban bepörögtem, ahogy szaporodtak a kilométerek…. Hazaúton egy nagyon kellemes hegyi szakaszon hárman előrementünk a csapatból, és nyomtunk egy nagyon jó technikás kanyarvadászatot. Aztán kb. 10 km-nyi döntögetés után megvártuk a többieket egy helyen, csatlakoztunk a csoporthoz, és nyugodt tempóban fejeztük be a mai túrát.

A túra animációján immár hárman szereplünk, mert Boczi és Rozast barátom is velem egyidőben használta a nyomkövető alkalmazást.Kattints a képre a megnyitásához!

A túra fotóalbumának megtekintéséhez pedig KATTINTS IDE, sok szép fotót láthatsz még.