Amikor az ember kiszabadul végre a hétköznapok sorából, valami másra vágyik. Másra, mint amit otthon tesz-vesz, hiszen azt bármikor meg tudja csinálni. A szabadság szárnyakat ad a képzeletnek, a szívnek, a léleknek – száguldunk hegytetőkön, bérceken és hideg völgyekben egyaránt…. És van, amikor a száguldás elcsendesedik.
A mai tervünk a Monte Zoncolan hegyének meghódítása volt. Mivel itt a hóhatár egész magasra húzódott, az 1283 méteren található síközpont alsó állomásáig simán felmentünk autóval száraz úton.
Innen a mintegy 500 méterrel feljebb található csúcsot kellet volna megmásznunk. Azonban a nyüzsgés és szelíden símogató Nap hatására inkább úgy döntöttünk, hogy félrevonulunk egy szépkilátó helyre – megtanácskozni, hogy mi is történjen a következő órákban velünk.
A turistatérkép szerint a két sífelvonó között indul a turistaút felfelé, és ezen haladva 3,5 kilométeres sétával elérhetjük a csúcsot . Nyáron. Mert ilyenkor a felfelé tartó úton bizony néhányszáz szembejövő, 70 km/h-.val száguldó síelő sporttárs keresztezné az útunkat. Nem volt ez a kilátás túl komfortos a számunkra… Ezért aztán napfürdőzésbe kezdtünk, Vízszintesbe elhelyezkedve, friss mohaágyon, bizsergetően meleg napsütésben nem kellett ennél több. Bizony’Isten, a Hotel Kempinski nem kínálhatott volna kellemesebb nyughelyet, ja, és ugye ott hol van a kilátás!?
Na, azért ilyen élményem nekem se’ volt még életembe’; szó szerint, 20 méterre a hóhatártól, január másodikán a hegyoldalban meleg napfényben fürdőzve olyan jót aludtam, hogy csak na….
Arra riadtam fel, hogy a Napkorong egy icipici részét kitakarja a Monte Zoncolan csúcsa – és ezáltal azonnal összeomlott a boldogságnak ez a tenyérnyi helye. A Nap percek alatt elvonult a hegy mögé rejtőzni, ezért aztán a hőérzetünk 15 fokot esett azonnal. Mindenfelé lázasan pakoló csoportokat láttunk – tehát nem csak mi éreztük ezt a drasztikus változást. Hamar összepakoltunk, és elkezdtünk leereszkedni a megnyúlt árnyékokkal takart völgybe.
Mintegy 800 méteres ereszkedésünk során nem sokat beszélgettünk. Megteltünk szépséggel, nyugalommal és jósággal. Ezeket az erényeket magunkba gyűjtöttük, és remélem, hogy következő utazásunkig sugározni is tudjuk azt barátainknak.
Ha eljön az idő, akkor pedig újra útra kelünk majd, hogy itt töltődve – ott sugározva közvetítsünk ötleteket és tapasztalatokat, hogy egyszer majd Ti is megtapasztalhassátok, amit mi itt éreztünk. Azt kívánom, hogy legyen e rövid útinapló támasz, ötletadó és inspiráció számotokra!
A Dolomitokban az élet más. Más azoknak, akik itt élnek, és ez égbe törő kietlen magas sziklák között az élethez szükséges forrásokat keresik – és más azoknak, akik meglátogatják e helyet, és rohanó életükben ezen a szegleten rövid időre megpihennek és nyugalmat lelnek.
Néhány éve, amikor jósorsom egy átutazás során erre a helyre vetett, már akkor bilincsbe vert a látvány, Első pillanattól kezdve nem tudtam szabadulni ettől a látványtól. E helyet uralja Creton di Clap Grande (2487 méter) és Monte Siera ( 2443 méter) behavazott csúcsainak a tömbje.
Magával ragadó gyönyörű látvány ez. Ma újra ezen hatalmasságok uralma alá kerültünk; eljöttünk túrázni és fotózni, hogy magunkba szívhassuk azt, amit e hely adni tud nekünk.
Jó hidegben, fagyban kezdtük meg túránkat. Mivel erősen délutánba hajlott már az idő érkezésünkkor (illetve a téli alacsonyan szálló Nap miatt) érdekes fényjelenségeknek lehettünk tanúi. A Piave folyó völgyének árnyékos oldalán kékes színben játszott a hó (az ég kékjének visszaverődése) míg a napos oldalon csodás szinekben jelent meg a táj.
A falut végigsétáltuk. Hotelek és kiadó házak sora kínálgatja szobáit az érkező turistáknak, megannyi trattoria (kocsma), pizzéria és bár kínál ételt és italt az érkezőnek. Emellett a sportolni vágyókat sípályák és sportboltok hívogatják.
Mára ez lett a fő bevételi forrása a helyieknek. De belegondolva, mi más is lehetne itt? Hiszen a kietlen sziklákon még a fű sem terem meg, és a hegyeken növő fenyvesekből sem lehet ételt varázsolni az asztalra.
Marad tehát a vendégfogadás – és a beáramló turisták kívánságainak teljesítése. Jó így ez az egyensúly! Mindenki nyer! Van, aki megélhetést – más pedig lelki nyugalmat és töltődést. Talán ez az egyensúly és összhang, ami ide vonz engem is, immár negyedszer.
Amíg a falut végigsétáltuk fel- s alá, ezek a gondolatok jártak a fejemben. S lassan elkezdtek ereszkedni a az esti párák a völgybe, a fények megszelídültek a völgy felett – és hangtalanul bekúszott az este az év első napjának lezárásaképpen.
Van úgy, hogy nincsenek szavak. Próbálkozhatok én beszéddel, írásban vagy fényképekkel átadni, amit tapasztalok, de én tudom, hogy van, amikor ez nem sikerülhet. A mai nap ilyen. Számomra ismerős helyre, a Monte Lussari hegytetőn épült Szentélyéhez igyekeztünk.
Reggeli és rövid készülődés után autóba ültünk, és laza egyórás utazás után a hegy lábánál található síközponthoz érkeztünk. Meglepetésemre, a kasszánál nem volt senki, a jegyünket könnyedén meg tudtam váltani. (eddig mindig hatalmas sorokkal,találkoztam; bár lehet, hogy a lazaságot most a hétfői nap okozta.) Szóval, 14€-ért váltottam telecabina (t.i.: lanovka) jegyet, ami fel- és le is érvényes. Így aztán nagyon hamar már szálltunk is felfelé 862 méter tszfm-ról 1792-re. Nem volt nehéz a hegymászás ily módon, viszont bámulni sok idő maradt. Egy jó 15 perces utazás végén pedig a felső állomáson kiszállva (nekem immár harmadszor) elfogytak a szavaim. Szikrázó napsütésben, a hóborította csúcson a Monte Lussari szentélye, a ráépült templomával és a hozzáépült apátság szűk utcáival – valami mesebeli szépségű látványt nyújt.
Túlzás nélkül állíthatom, hogy az apátságot övező hegyek látványa is páratlan szépségű. Csak álltam, bámultam, becsuktam a szemem és újra kinyitottam – meggyőződtem róla- tényleg itt vagyok!
Hát, jó sok időt állhattam ott. arcomat melegítette a nap, szememet a szépségre függesztettem, és kezem kitártam – igen, ez a boldogság, nem más! Igazából ezt nem lehet leírni, aki ilyen élményeket akar átélni, annak nagyon ajánlott eljönnie ide; 460 km otthonról – nem a világ vége, 5-6 óra alatt meg lehet tenni.
Azért egyszercsak elindultunk, kicsi túrát tenni; az apátságban körülnézni és a Monte Lussari hegyét körüljárni. Mondanom se kell, az apátság tele volt turistákkal, főként síelőkkel, sok-sok gyerekkel. Így körbejárva jól láthatóvá vált, hogy milyen kiugró sziklabércre épült ez az épületegyüttes; körülöttünk mindenütt hatalmas sziklás hegyoldalak által övezett ordítóan mély völgyek tátogtak.
Rövid túránk után pedig a Szentély felé vettük az irányt. Sok-sok látogató között igyekeztünk a templom felé.
A templom pedig: egyszerű. Első szavam ez volt: de jó, hogy nem bonyolították túl, és egyszerűnek akar látszani! A legenda szerint 1360-at írtunk, amikor egy Camporosso-i (a falu 930 méterrel lejebb, a völgyben) pásztor kereste az elkóborolt juhait, melyeket végül a hegytetőn, egy Mária szobor mellett, térdelve talált meg. Elcsodálkozott, majd a szobrot magához véve azt elvitte a Camporosso-i plébánoshoz. Másnap, újra nem találta a juhait, őket ismét a hegytetőn, a szobor mellett térdelve találta meg. Ezt a csodát feljegyezték, majd a hegytetőn kápolnát építettek a csoda emlékére, melyből az idők során kinőtte magát a templom és az apátság. Eddig a legenda, azt viszont tapasztaltuk, hogy a templom nagyon különös hangulatot áraszt, félhomályával, egyszerűségével és csillogó mécsesek sokaságával.
Egy biztos, ez a hely árasztja az energiát, amire vágytunk, ezt mindketten éreztük. Nagyon jót tesz a lelkünknek.
Visszatérve a szabad levegőre még megcsodálhattuk a hegyeket a közeledő naplemente fényében, aztán útra indultunk, hogy búcsút vegyünk a hegycsúcstól és a szentélytől, és a telecabini-vel leszálljunk a völgybe.
Ha sok-sok szép képet szeretnél látni még, akkor KATTINTS IDE.
Mostanság már kicsit nehezen viseltem a hétköznapok taposómalmát; kezdett kifogyni az energiám. Gondolkodtam, hogy mi is lehet az oka ennek – és igen! Megvan! Lassan öt hónapja annak, hogy igazi hegyek között jártam. Nehéz ezt elmesélnem, talán magam sem tudom miért – de a hegyek között lennem egy igazán más állapotot ad nekem. Itt vagyok szabad, felszabadult és boldog. Itt tudok töltekezni igazán. A karácsonyi családi összejövetelek után már alig vártam, hogy útnak induljunk – és hurrá! végre eljött ez a nap is.
Kora reggel autóba szálltunk végre, és nyugat felé vettük az irányt. Rábafüzesig meg sem álltunk 🙂 . Tankoltunk egyet, aztán tovább csak 🙂 Azonban 1 órányi utazás után máris meg kellett állnunk; egy magaslaton levő parkolóból ugyanis remek kilátás nyílt a havas Herzogbergre, ezt muszáj volt kiszállva megcsodálni.
A hegyről folyamatosan ereszkedve aztán egy órácskányi utazás nyomán meg is érkeztünk Klagenfurtba. Itt egy rövid sétát tettünk; szelfiztünk a sárkánnyal (ami a város jelképe), bepillantottunk a még javában működő Christkindlmarktra (karácsonyi vásár).
Egyórányi séta után aztán folytattuk utunkat. Még egyszer tankoltam a határ előtt (őőőő… amúgy nincs határ, csak ki van írva, hogy ITALIA 😉 ) Szóval, érdemes tankolni, mert Ausztriában (nem a sztrádán…) 1,1 – 1,3 € a benzin ára, míg Olaszországban 1,6 -1,8 €…. Szóval Itáliába érve rögtön havasra váltott a táj. Arról beszélgettünk útközben, hogy ezt a látványt befogadni is nehéz, nemhogy elmesélni, vagy lefotózni…. Ezt csak állni és bámulni lehet.
Innen már csak 50 kilométer a szállásunk a Rosa Dei Venti egy nagyon kedves olasz családnál. Nagyon lassan haladtunk a hegybámulás miatt, de így is jó időben megérkeztünk hozzájuk. A szokásos kedves üdvözlések után becuccoltunk, majd egy rövid sétát tettünk a ház tőszomszédságában található lépcsős vízeséshez, megbámulva a lemenő nap utolsó sugarai által megvilágított hegycsúcsokat.
Ha érdekel a fotóalbumunk, azt pedig IDE KATTINTVA nézheted meg.
Rövid programmal zártuk itteni kalandozásaink sorát. Egy közeli célpontot, a mintegy 70 kilométerre található Rachau-i lombkoronasétányt és erdei iskolát választottuk a mai napra. E látványosság megközelítése nem a technikás motorozásról szólt, sőt a mai nap sem erről….
Reggeli után beöltöztünk, és nekiindultunk az útnak. 40-50 km megtétele után elértük a Mura völgyében fekvő, egymást érő városok láncolatát. Eddigre már annyira felmelegedett az idő, hogy igazán kellemetlen volt a városi forgalomban az araszolgatás. Alig vártuk, hogy elhagyjuk ezt a környéket… és amint befordultunk a hegyek, fenyvesek közé, érezhetően kellemesebb lett minden. Hamarosan meg is találtuk a komplexum bejáratát.
Ezt a sétányt 2009-ben adták át a látogatók számára. Mintegy 180 méter szintkülönbséget kell leküzdeni a séta során ~2,5 kilométer hosszon, illetve az erdei kapaszkodáson kívül még 500 lépcső is segíti a mászást. A bejárat előtt étterem található, és a jegypénztár az maga egy ajándékbolt is. Indulás előtt vettem is ajándékba magamnak egy jó hideg izésített vizet. 😉 Aztán 9,5 € befizetése után meg is kaptuk a beléptető érméinket. Ketten úgy döntöttek, hogy lent maradnak az étterem árnyas teraszán, mi pedig nekiindultunk a sétának.
Az első 500 méteren az út az erdő szélén haladt. A sétány mentén – erdei iskolához méltóan – játékos feladatok hívogatták a gyerekeket. Aztán felpillantva az előttünk magasodó fenyvesre, megláttuk a sétány egyik kilátó-teraszát – itt kezdett gyanússá válni, hogy itt bizony valóban lesz szintkülönbség.
Az erdőbe befordulva hamar meg is tapasztalhattuk, hogy bizony még a lépcsőn sem könnyű ezeket a magasságokat bejárni… Főleg motoros ruhában. Szerencsére a fenyves árnyékában számos pad és pihenőhely, nyugágy várja a látogatókat. Nagy pozitívum, hogy a sétány félmagasságában az egyik pihenőhelyen van egy hideg italt adó italautomata, amit ki is használtunk.
Az egyik állomásnál törpekecskék hancúroztak, nagyon muris volt,ahogy egymást öklelték 😀
Fél órányi lépcsőzés és kapaszkodás után elértük végre azt a kilátóteraszt, ahol pompás panoráma nyílt a környék zöldellő hegyeire.
Igen, onnan lentről, a völgyből másztunk fel…. Azonban nem itt volt még a vége. Még lépcsőzni kellett egy darabig, amíg igazán a fenyves szintje fölé emelkedtünk.
Itt, a legtetején aztán megpihentünk. Ezzel a látvánnyal nem lehet betelni…. Békésen szemlélgetve a környéket telt az idő… azonban sajnos eljött az ideje, hogy el kellett indulni lefelé a hegyről.
Lefelé azért kicsit gyorsabban leértünk. Itt egy gyors frissítés után úgy döntöttünk, hogy a nagy meleg miatt a leggyorsabb úton, autópályán száguldunk vissza a szálláshoz. Némi készülődés után motorra szálltunk, és már repesztettünk visszafelé. Azért így, a nagy sebességű menetszéllel rohanva sokkal tűrhetőbb volt a motorozás.
Amint a szállásra értünk, egy gyors átöltözés után a helyi, vízimalom melletti kis sörözőbe indultunk valamit enni, mert már jócskán elmúlt az ebédidő. Picit meglepetésként ért minket, hogy itt csak levesek, előételek és kolbászok voltak kaphatóak, de végül ezzel sem volt baj. A felszolgáló hölgy a rendelésünk után azonnal intézkedett, a kaja beszerzéséről, mert kicsit sokan voltunk a készletéhez – de 10 perc alatt megoldódott ez is. Aztán hamarosan meg is kaptuk fatálakon a stájer sült házikolbászt reszelt tormával, mustárral, és barna kenyérrel. Persze fogyasztottunk mellé jó hideg söröket, sőt a hölgytől még grátisz barackpálinkát is kaptunk – nem fogadott el pénzt érte.
Kaja után visszasétáltunk a szállásra, és következett a – számomra – kellemetlen dolog – összepakolni a holnapi utazásra. Sajnos ez van, holnap búcsút intünk Sankt Peternek, Stájerországnak, és haza kell indulunk…
Mai útvonalunkat az alábbi képre kattintva tudod végig követni, illetve fotóimat IDE KATTINTVA tudod megnézni.
Csodálatos vidékre indultunk ma, Karintia legszebb részére. Ezt a vidéket már bejártam 2013-ban, -14-ben és -16-ban is, azon okból kifolyólag, hogy szerelmes lettem a környékbe, és szerettem volna minél többet látni belőle. A legszebb ausztriai élményeim ide kötődnek.
Ma egy olyan helyre terveztük az utat, ahol még nem jártam, mert 2013-ban kezdték csak építeni. Ez a hely a Pyramidenkogel kilátó, a Wörthi-tó déli partján. Az épület egy balerinát formáz elvileg (én nem látom 🙂 ), 851 méteres magaslaton áll. A kilátószint 52 méterrel feljebb található, ahonnan remek körpanoráma látható a Wörthi-tó környékére.
A toronyba 14 € kifizetése után tudtunk belépni, ahol liftbe szállva emelkedtünk a magasba. Nagyon hamar felértünk a kilátószintre. A körbejárható erkélyre kilépve megpillantottuk a panorámát, amely lenyűgöző….lehetett volna. Sajnos olyan szinten piszkos, poros és párás volt a légkör, hogy a tó végéig is alig lehetett ellátni, ami 8,5 kilométerre van a toronytól….
Tiszta légkör esetén 60-70 km-re is ellátni, (tapasztaltam) , így viszont Karintia legszebb hegyei egyáltalán nem látszottak. A 20 km-re levő Gerlitzen alig látszott, a 37-re levő Dobratsch-ot csak sejteni lehetett, a Karavankák meg egyáltalán nem voltak láthatóak.
Lehet, hogy csak az a bajom, hogy én már láttam a teljes panorámát; de én itt ebben most csalódtam. Néhány fotó elkészítése után lefelé indultunk. A látogatónak négyféle lehetősége van lejutni: lifttel, lépcsőn, bátrabbaknak a torony belsejében tekergő spirálcsúszdán, az extrém sportolóknak pedig 70 méteres drótkötélpályán lecsúszva. Mi a liftet választottuk, így hamar leértünk.
Következő célpont a Villacher Alpenstrasse bejáratánál fekvő síközpont volt. Mivel a síközpont nem volt látogatható, ezért a további programot át kellett tervezni. A működés hiánya miatt nem lehetett bejárni, ezért aztán nem jutott volna idő a csapat másik részének az Alpenstrasse 16,9 km-es szakaszának kétszeri bemotorozására… amit bevallok, nem is bánom. Az egyre fokozódó hőség és a kilátóban (nem) látható panoráma miatt el is ment a kedvem az egésztől. Úgy határoztunk tehát, hogy eszünk, majd visszaindulunk a szállás felé.
Egy eddig be nem járt útvonalat választottunk. Az Ossiacher See északi oldalán araszolgattunk végig 40-60-al a forgalom miatt. Ekkor tetőzött a hőség, a lassúság és a nagy meleg miatt a kabátban én már azt hittem, hogy hőgutát kapok…. Már-már elvesztettem a koncentrációmat, amikor végre kijutottunk innen, be a hegyek közé, és a sebesség miatt ici-picivel jobb volt az érzés.
Glödnitz pici falujában álltunk meg pihenni.
Szerencsére a parkoló mellett volt egy favályú (itató?) jó hideg vizű csorgóval. Néhányan beledugták a fejüket, lehűteni a felforrt agyvizet, én is jól összevizeztem magam 🙂
Pancsolás után újra öltözködtünk, és indultunk tovább. Szerencsére az ég elfelhősödött, ennek köszönhetően sokkal jobb lett minden, és az is jó volt, hogy bevetettük magunkat a hegyek közé – hűvös sziklák és árnyékos fenyvesek között haladtunk. A mai útnak ez a 44 kilométeres szakasza volt a legjobb szerintem 🙂 Keskeny hegyi utakon, jó minőségű aszfalton (pár kilométer volt csak repedezett), erdőben megbúvó alpesi gazdaságok között, gyönyörűséges tájban haladtunk Murau felé.
A városba érve megtankoltunk, majd több csapatra szakadva értünk a szállásra. Itt aztán a szokásos programmal töltöttük az estét 🙂 (vacsora, sör, beszélgetés…)
Pár fotómat IDE KATTINTVA meg tudod nézni, illetve az útvonalunkat a képre kattintva követheted végig:
Az elmúlt négy napban sok-sok órát töltöttünk nyeregben; nagyon sok mindent láthattunk és rengeteg élménnyel gazdagodtunk. Van az úgy, hogy kicsit megtelik az ember; és elfárad az állandó koncentrációban, ami a motorozáshoz szükséges. Ezért a mai napra mindenki saját maga által választott dologgal tölthette az időt.
Az egyik csapat a lenyűgöző Raggaschlucht felé vette az irányt. Én itt már voltam 2013-ban és 2016-ban is, és ennél rövidebb túrát szerettem volna tenni ma. Mások a csodás Salza-völgy felé kirándultak. Mi pedig néhányan a közeli Oberwölz kisvárosa felé vetttük az irányt. Hamar odaértünk, és tettünk egy sétát a belvárosban. Érdekesség, hogy a belvárost a XIII. században épült városfalak, várkapuk övezik, még egy akkori vártorony is látható kitűnő állapotban.
A kisváros nagyon rendben van tartva, nagyon szép. Azonban szerda délelőtt lévén nem nagyon láttunk embert az utcákon.
Rövid városnézésünk után megbeszéltük, hogy ki merre szeretne menni – a többiek Muraui városnézést választottak -én pedig inkább motorozni akartam. Így aztán elköszöntünk egymástól – majd 15 km közös gurulás után én délnek fordultam.
Elsőnek a Grebenzen síközponthoz hajtottam, titkon reménykedve, hogy talán működik a libegő, dehát sajnos nem….
Nem voltam elégedett, mert az idevezető út sem volt valami hű-de-különös, a hely sem volt túl magasan, tehát kellett egy sokkal magasabban fekvő csúcsot keresnem 🙂 Így indultam útnak a Lachtal felé. Na ez az út már sokkal jobban tetszett. Kanyarok, visszafordítók, emelkedők voltak bőven, technikás út vezetett felfelé. A környezet pedig a szokásos… 🙂 Az utat pedig hosszú kilométereken keresztül egy lépcsősen ereszkedő patak szegélyezte.
Jó kis kanyargás után megérkeztem a csúcsra, ahol -természetesen – nem működött semmi. Rövid nézelődés után leereszkedtem fentről és kelet felé vettem az irányt. Időközben a gyomrom jelzett, hogy ideje lenne kajálni, ezért aztán Oberzeiring városkában a városhatárban kerestem egy padot árnyas fával, ahol jóízűen falatozni kezdtem. Már majdnem végeztem, amikor a hátam mögött zörgésre és női hangra lettem figyelmes. Egy csinos szőke túrázó hölgy érkezett le a hegyről. Pont úgy jött le, hogy a többsoros szögesdróttal elkerített területen belül maradt, és nem tudott az útra kijönni. Kérte, hogy segítsek neki valahogyan kijutni onnan…. Némi időkérés és fejvakarás után gyorsan körülnéztem a környéken, és találtam egy bő másfél méteres 15 centi átmérőjű fenyőágat. Ezt belülről betámasztottam az egyik oszlopnak, nyújtotta a kezét, és így felmászva a ferde gerendán feljutott az oszlop tetejére -onnan pedig leemeltem. Nagyon hálálkodott, és mesélte, hogy párszáz méterrel feljebb néhány valamilyen szarvas állat (bika?) erősen stírölte őt, hogy megkergessék-e? Ezért aztán elég sürgősnek érezte a kijövetelt a legelőről 🙂 A segítségért cserébe pedig megkértem, hogy készítsen rólam motorozós képet 🙂
Elköszöntünk egymástól, és mindketten elindultunk a dolgunkra. Én például a nagyon jó minőségű 114-es úton hasítani, ahol nagyon jól esett a kanyargás után egy kicsit gyorsabb szakaszon száguldani. Mintegy 20 km megtétele után újra a hegynek fordultam, vissza a szálláshoz. Mivel a hegyen járva láttam egy kis tavat, oda még visszamentem lefotózni, mert nagyon tetszett 🙂
A tó mellett pedig békésen legelgető bocik tanyáztak.
Innen aztán tényleg hazafelé vettem az irányt. Tízpercnyi motorozás után megérkeztem kicsiny falunk fölötti útra. Úgy gondoltam, ezt a látványt meg kell örökíteni, ezért újra megálltam, és lőttem pár fotót.
Aztán leereszkedtem a faluba, pontosan az ADEG (helyi üzletlánc, kb. COOP) elé. ahol megvettem a napisört 🙂 és a holnapi kaját. A napot pedig újra beszélgetéssel, sörözéssel zártuk 😉
Kis tekergésem animációját az alábbi képre kattintva nézheted meg (a video csak Grebenzentől indul, mert ott jutott eszembe bekapcsolni az alkalmazást. 🙂 )
Sajnos elfogytak a szavaim. Nincs tehetségem leírni azt, ami itt látható, ami érezhető és átélhető. Bármely próbálkozásom szavakkal és képekkel nem adja vissza azokat az élményeket és érzéseket, amelyeket itt az Alpokban élek meg.
Először is köszönet Bélának a szállás elrendezéséért, és Gábornak, hogy rengeteg túratervet és célpontot talált ki nekünk, hogy jól érezhessük magukat….
Először délnek vettük az irányt. Festői szépségű fenyvesek között és játékosan csobogó patakok mellett szeltük át a hegyeket. Sajnos a 97-es útról lefordulva Turrach felé egyre rosszabb minőségű aszfalton haladtunk, amíg egyszer csak „Vigyázz, gördülő kövek!” feliratú tábla után finom bazaltrétegbe futottunk. Ezen óvatosan haladtunk 3 kilométert, majd folytatódott a hibás aszfalt összességében 12 kilométeren át. Azonban érdemes volt felkapaszkodni a csúcsra, a Turracher Höhe-re. Itt egy jó libegőzésre majd bobozásra készültünk a Nocky Flitzer-en. A parkolóban megállva feltekintettem a bobpálya tetejére, és hazudnék, ha azt állítanám, hogy nyugodt maradtam; innen kell majd leereszkedni?!
Lepakolás után beálltunk a sorba jegyet venni a mutatványhoz. Nem állítom, hogy rövid volt a sor, de szerencsére kb. 15 perc alatt túljutottunk rajta.
Mikor mindannyian megkaptuk a belépőnket és érvényesítettük az 1 € kedvezményünket (t.i. a szálláshelyen első nap kiváltottuk a Murtal-Gästekartot 0,5 €-ért, amely sok helyen használható és immár az első helyen visszahozta az árát) felültünk a libegőre, ami felrepített minket a hegytetőre. Ez a hely olyan, ami nem írható le. A csúcsról lenézve valami felfoghatatlan szépségű látvány tárult elénk.
Ahogy említettem az elején, nem lehet ezt a szépséget leírni, nincsenek rá szavak…. és nincs is túl messze otthonról, ide kell jönni, megnézni….
Miután kigyönyörködtük magunkat, beálltunk a hegytetőn a bobos ereszkedéshez a sorba, amely szintén nem volt rövid. Volt időnk megbeszélni, hogy én például az alsó állomáson egy gatyacserét valószínűsítek magamnak, s mint kiderült, nem voltam én ezzel egyedül. Lassanként sorra kerültünk. Elköszöntünk egymástól, majd ki-ki elindult 1600 méteres lesiklására. Én indultam utolsónak a csapatból.
A lesiklásom meglepően kellemesre sikerült; nagyon élveztem a lefelé rohanást az ordító mélységbe… egész addig, amig az egyik kanyar után ki nem ejtettem a kezemből a fékkart, ami nyomán hirtelen nagyot fékezett a rendszer és a katapult-érzés jól megemelt az ülésből. Aztán sajnos leértem. Megbeszéltük az élményeket, majd visszamentünk a paripákhoz. Némi készülődés után még a az adrenalintól remegve, motorra szálltunk . Pazar szépségű úton folytatódott az utunk ; az adrenalint fokozva rögtön 23 %-os lejtővel kezdtünk, majd a festői szépségű tajon haladtunk az A10-es autópálya égbe nyúló, 100 méteres pilonjai alatt kanyarogva.
A Nockalmstrasse volt a következő célpont. Ezt a panorámautat nem is olyan rég, 1981-ben nyitották meg a forgalom előtt. Már építésekor ügyeltek arra, hogy a természeti környezetet megóvják, és a forgalmat12%-nál nagyobb emelkedés ne zavarja. Ezen út megnyitásától remélték a turizmus növekedését a régióban. 12 € lerovása után mi is élvezhettük a kiemelkedően jó útminőséget, és a páratlan látványt. Hááát…mondhatni sikerült fellendíteni az idegenforgalmat…. Még keddi napon is rengeteg, motoros, autós, és busz szelte a fennsíkot. Persze a látvány az megint nem leírható, kifejezhető… Nekem első alpesi-út-élményem a Nockalmstrasse-hoz kötődik, 2013-ban ez volt az első Magas-Alpoki út, amit bejártam, és nagyon jó emlékeket őrzök róla.
Itt szabadprogramot kaptunk, és mindenki a vérmérséklete szerint tölthette az időt az 52 számozott kanyar között. Volt aki a számos fogadó – menedékház -parasztudvar közül választott egyet, és ott leült kényelmesen élvezni a csodás napsütést , volt aki a teljes hosszban (35 km) cikázott fel-s alá, én magam a két, egymástól ~10 km-re levő csúcs között technikáztam oda-vissza hegyeken, völgyeken, hajtűkanyarokon át. A 2042 méteres csúcson (Eisentalhöhe) többször megálltam panorámát nézni, havas hegyeket csodálni.
Aztán páran találkoztunk itt, majd lefelé indultunk, és a megbeszélt időtől egy kicsit elcsúszva találkoztunk az alsó ponton – vegyes érzésekkel hagytuk el az út alsó bejáratát. Én nagyon élveztem, visszamentem volna még, de előttünk állt még a következő cél, a Maltatal panorámaút.
Mintegy 20 km kanyargás után értünk az út fizetőkapujához. Itt néhányan úgy döntöttek,hogy elég volt a mai melegben a kanyargásból és a technikázásból, és félreálltak, hogy egy árnyas parkolóban és a mellette található étteremben várják meg, amíg a kanyarvadászok kiélik vágyaikat. A meleg mellékhatásaként néhány agyvíz felforrt, amíg a lejtő alján várakoztunk, hogy a szűk alagutak miatt működő forgalomirányító lámpa szabad jelzést adjon, de szerencsére hamarosan mehettünk felfelé. Én természetesen felmotoroztam, nem maradhatok ki egyetlen ilyenből sem. 12 km és 5 alagút leküzdése után felértem a Malta folyó duzzasztógátjához. Itt egy vizierőmű található, amelyet elég jól elrejtettek a kíváncsi turisták elől, ellenben mindenféle látványos dolgok vannak, közte skywalk, és maga a havas hegyek övezte égszinkék tó is csodás látványt nyújt.
Fotózás, gyönyörködés után újra a vasra pattantam, és elindultam lefelé az úton. Út közben rengeteg helyen láthattam óriási sziklákról, hegytetőkről zubogó vízeséseket – nagyon sokszor meg lehetett volna állni, dehát tulajdonképpen én motorozni akartam. Azért egy ilyen látványt megörökítettem kedvcsinálónak:
Lent aztán találkoztam a többiekkel, még beszélgettünk picit, Gáborékat megvártuk. De akármennyire is nehéz volt otthagyni ezt a helyet, neki kellett indulni a hátralevő 90 km-nek, hogy vacsoraidő előtt megérkezhessünk a szállásra.
Többektől hallottam, hogy elfáradtak a kanyargásban, melegben, technikázásban. Ezzel szemben én nemhogy elfáradtam volna, hanem inkább egyre jobban bepörögtem, ahogy szaporodtak a kilométerek…. Hazaúton egy nagyon kellemes hegyi szakaszon hárman előrementünk a csapatból, és nyomtunk egy nagyon jó technikás kanyarvadászatot. Aztán kb. 10 km-nyi döntögetés után megvártuk a többieket egy helyen, csatlakoztunk a csoporthoz, és nyugodt tempóban fejeztük be a mai túrát.
A túra animációján immár hárman szereplünk, mert Boczi és Rozast barátom is velem egyidőben használta a nyomkövető alkalmazást.Kattints a képre a megnyitásához!
A túra fotóalbumának megtekintéséhez pedig KATTINTS IDE, sok szép fotót láthatsz még.
A mai napon észak felé vettük az irányt. Indulás után egy szép kisvárosban, Oberwölzben álltunk meg először. Itt a belvárosi üzletsor egyik kirakatánál megtankoltunk 🙂
Tankolás után a Kulm-i sísánc felé indultunk. Liezen mellett egy csudajó kis torlódásba futottunk bele, de leküzdöttük, és ezután már hamar odaértünk. A síszezon így július végére már elmúlt, ezért aztán nem találtunk nyitva semmit a vécén kívül, tehát a mászás és a libegőzés elmaradt 🙁
Kajálgattunk, beszélgettünk, csináltunk pár fotót, majd a társaság úgy döntött, hogy a Sölkpass felé vesszük az irányt. Még mielőtt a hágóra elkezdtünk kapaszkodni, előtte még megálltunk a Bräualmbach és a Grossölkbach folyók összefolyásánál épített duzzasztógátnál, ami fölé ki lehet sétálni, és elég pazar látvány jutalmazza az embert.
Aztán már indultunk is tovább…. Ki-ki vérmérséklete szerint csapatta végig a hágó csúcsáig; fenn találkoztunk, és fotós, gyönyörködős szünetet tartottunk. Nehéz szavakba önteni, milyen a látvány – én mindenkinek azt javaslom, aki még nem járt erre, hogy egyszer jöjjön el a Magas-Alpokba, nem fogja megbánni. A környék lenyűgöző, az infrastruktúra szuper.
Miután kigyönyörködtük magunkat, leereszkedtünk a hágó déli oldalán. Következő úticélunk a Günster-vízesés volt Schöder mellett. Maga a vízesés páratlan látvány, de mellette még egy mini állatkert is található állatsimogatóval, mely még egy külön program 🙂
A vizes és simogató élmények után pedig Murau felé vettük az irányt. Egy tankolás erejéig itt is megálltunk, majd a jól megérdemelt vacsora felé vettük az irányt.
A mai nap nagyon a kedvemre való volt; volt benne jó sok élménymotorozás, és sikerült végre elég sok fotót is készíteni – azokból sosem elég – mert motortalan téli napokon jó ezeket visszanézni, újraélni.
A túrán készült fotóimat ITT tudod megnézni, illetve az alábbi képre kattintva megnézheted a tekergésünket animáción.
A mai napra egy – fotókról – igazán jól ismert túracélpontot választottunk: Az UNESCO által világörökséggé nyilvánított Hallstatt környékét.
Csodaszép napsütésben indultunk szálláshelyünkről, és kanyarogtunk a Mura völgyében. Első állomás egy tankolás – lett volna – de nem boldogultunk a teljesen automata benzinkút kezelésével. Ezért aztán tovább robogtunk, és egy „normális” benzinkúton megetettük a vasakat. Hanem továbbindulás előtt elkezdett szemerkélni az égi áldás…. szóval megint öltöztünk – esőruhába. Így aztán változó intenzitású, de inkább szemerkélő esőben folytattuk utunkat a Sölkpass hágó 1788 magas csúcsa felé. A csúcs környékén elég méretes hófoltok mellett haladtunk el, majd a másik oldalon leereszkedtünk az Enns völgyébe. Ma tehát az Óperencián túl is jártunk 😉 (Legendák szerint a kalandozó magyarok korából származik az elnevezés, amikor az Enns folyótól északra jártak t.i. „ober Enns” akkor jártak az Óperencián is túl). A képre kattintva megnézheted animáción, hogyan jutottunk át a hegyeken.
Tehát, továbbra is szemerkélő esőben érkeztünk az Óperencián túli Hallstatt gyönyörű falujába.
Itt egy rövid sétát tettünk a főutcán.
Aztán úgy döntöttünk, hogy a közelben található látványvasúttal felmegyünk a hegytetőn található kilátóba, és a sóbányába. A hegyoldalban található siklóvasútba beszállva megtapasztalhattuk, hogy milyen lehet a föld felett lebegni, az üvegfalú fülke elég tekintélyes sebességgel haladt felfelé a meredek hegyoldalon.
A tetőn a társaság kétfelé vált; egyik fele a sóbánya felé vette az irányt, amely bemutatása egy órás várakozás után másfél órás program volt. Mi pedig a nézelődést, fotózást, sétát választottuk. Fent a tetőn ücsörögve arra lettem figyelmes, hogy mintha oszladoznának a felhők -és így is lett! Néhány fotót ellőttem erről a pazar látványról:
Miután kigyönyörködtem magam, leereszkedtem a siklóvasúttal a faluba. MIvel a nap hétágra sütött, én is elkészíthettem a „klasszikus” Hallstatt-i fotót 🙂
Minden közhelyet félretéve, Hallstatt gyönyörű, és nagyon javasolt egy sétát tenni a főtérig, és vissza, pazar látvány, sok látnivaló….
…aztán egyszer csak megérkeztek a sóbányászok is. A társaság úgy döntött, indulunk is vissza a szállásra. Az A10-es autópályán, a Tauern-alagút előtt álltunk meg pihenni. Itt is láthattunk hófoltokat a hegyoldalban….
A benzinkúton az összes alkalmazott, akivel találkoztunk, magyar…. Hazatérésünk utolsó 50 kilométere szakasza pedig igazán élvezetesre sikerült; a gyönyörű tájban, napsütésben kellemes kanyargós úton, igazán lendületes örömmotorozásban volt részünk. Visszautunkat végig követheted az alábbi képre kattintva:
A mai napot egy jó vacsorával, vacsora után sörözéssel, túramegbeszéléssel zártuk – késő estébe nyúlóan. Nagyon kellemes nap volt a mai! A többi fotót IDE KATTINTVA megnézheted; érdemes!
