A Dolomitokban az élet más. Más azoknak, akik itt élnek, és ez égbe törő kietlen magas sziklák között az élethez szükséges forrásokat keresik – és más azoknak, akik meglátogatják e helyet, és rohanó életükben ezen a szegleten rövid időre megpihennek és nyugalmat lelnek.
Néhány éve, amikor jósorsom egy átutazás során erre a helyre vetett, már akkor bilincsbe vert a látvány, Első pillanattól kezdve nem tudtam szabadulni ettől a látványtól. E helyet uralja Creton di Clap Grande (2487 méter) és Monte Siera ( 2443 méter) behavazott csúcsainak a tömbje.
Magával ragadó gyönyörű látvány ez. Ma újra ezen hatalmasságok uralma alá kerültünk; eljöttünk túrázni és fotózni, hogy magunkba szívhassuk azt, amit e hely adni tud nekünk.
Jó hidegben, fagyban kezdtük meg túránkat. Mivel erősen délutánba hajlott már az idő érkezésünkkor (illetve a téli alacsonyan szálló Nap miatt) érdekes fényjelenségeknek lehettünk tanúi. A Piave folyó völgyének árnyékos oldalán kékes színben játszott a hó (az ég kékjének visszaverődése) míg a napos oldalon csodás szinekben jelent meg a táj.
A falut végigsétáltuk. Hotelek és kiadó házak sora kínálgatja szobáit az érkező turistáknak, megannyi trattoria (kocsma), pizzéria és bár kínál ételt és italt az érkezőnek. Emellett a sportolni vágyókat sípályák és sportboltok hívogatják.
Mára ez lett a fő bevételi forrása a helyieknek. De belegondolva, mi más is lehetne itt? Hiszen a kietlen sziklákon még a fű sem terem meg, és a hegyeken növő fenyvesekből sem lehet ételt varázsolni az asztalra.
Marad tehát a vendégfogadás – és a beáramló turisták kívánságainak teljesítése. Jó így ez az egyensúly! Mindenki nyer! Van, aki megélhetést – más pedig lelki nyugalmat és töltődést. Talán ez az egyensúly és összhang, ami ide vonz engem is, immár negyedszer.
Amíg a falut végigsétáltuk fel- s alá, ezek a gondolatok jártak a fejemben. S lassan elkezdtek ereszkedni a az esti párák a völgybe, a fények megszelídültek a völgy felett – és hangtalanul bekúszott az este az év első napjának lezárásaképpen.
Van úgy, hogy nincsenek szavak. Próbálkozhatok én beszéddel, írásban vagy fényképekkel átadni, amit tapasztalok, de én tudom, hogy van, amikor ez nem sikerülhet. A mai nap ilyen. Számomra ismerős helyre, a Monte Lussari hegytetőn épült Szentélyéhez igyekeztünk.
Reggeli és rövid készülődés után autóba ültünk, és laza egyórás utazás után a hegy lábánál található síközponthoz érkeztünk. Meglepetésemre, a kasszánál nem volt senki, a jegyünket könnyedén meg tudtam váltani. (eddig mindig hatalmas sorokkal,találkoztam; bár lehet, hogy a lazaságot most a hétfői nap okozta.) Szóval, 14€-ért váltottam telecabina (t.i.: lanovka) jegyet, ami fel- és le is érvényes. Így aztán nagyon hamar már szálltunk is felfelé 862 méter tszfm-ról 1792-re. Nem volt nehéz a hegymászás ily módon, viszont bámulni sok idő maradt. Egy jó 15 perces utazás végén pedig a felső állomáson kiszállva (nekem immár harmadszor) elfogytak a szavaim. Szikrázó napsütésben, a hóborította csúcson a Monte Lussari szentélye, a ráépült templomával és a hozzáépült apátság szűk utcáival – valami mesebeli szépségű látványt nyújt.
Túlzás nélkül állíthatom, hogy az apátságot övező hegyek látványa is páratlan szépségű. Csak álltam, bámultam, becsuktam a szemem és újra kinyitottam – meggyőződtem róla- tényleg itt vagyok!
Hát, jó sok időt állhattam ott. arcomat melegítette a nap, szememet a szépségre függesztettem, és kezem kitártam – igen, ez a boldogság, nem más! Igazából ezt nem lehet leírni, aki ilyen élményeket akar átélni, annak nagyon ajánlott eljönnie ide; 460 km otthonról – nem a világ vége, 5-6 óra alatt meg lehet tenni.
Azért egyszercsak elindultunk, kicsi túrát tenni; az apátságban körülnézni és a Monte Lussari hegyét körüljárni. Mondanom se kell, az apátság tele volt turistákkal, főként síelőkkel, sok-sok gyerekkel. Így körbejárva jól láthatóvá vált, hogy milyen kiugró sziklabércre épült ez az épületegyüttes; körülöttünk mindenütt hatalmas sziklás hegyoldalak által övezett ordítóan mély völgyek tátogtak.
Rövid túránk után pedig a Szentély felé vettük az irányt. Sok-sok látogató között igyekeztünk a templom felé.
A templom pedig: egyszerű. Első szavam ez volt: de jó, hogy nem bonyolították túl, és egyszerűnek akar látszani! A legenda szerint 1360-at írtunk, amikor egy Camporosso-i (a falu 930 méterrel lejebb, a völgyben) pásztor kereste az elkóborolt juhait, melyeket végül a hegytetőn, egy Mária szobor mellett, térdelve talált meg. Elcsodálkozott, majd a szobrot magához véve azt elvitte a Camporosso-i plébánoshoz. Másnap, újra nem találta a juhait, őket ismét a hegytetőn, a szobor mellett térdelve találta meg. Ezt a csodát feljegyezték, majd a hegytetőn kápolnát építettek a csoda emlékére, melyből az idők során kinőtte magát a templom és az apátság. Eddig a legenda, azt viszont tapasztaltuk, hogy a templom nagyon különös hangulatot áraszt, félhomályával, egyszerűségével és csillogó mécsesek sokaságával.
Egy biztos, ez a hely árasztja az energiát, amire vágytunk, ezt mindketten éreztük. Nagyon jót tesz a lelkünknek.
Visszatérve a szabad levegőre még megcsodálhattuk a hegyeket a közeledő naplemente fényében, aztán útra indultunk, hogy búcsút vegyünk a hegycsúcstól és a szentélytől, és a telecabini-vel leszálljunk a völgybe.
Ha sok-sok szép képet szeretnél látni még, akkor KATTINTS IDE.
Mostanság már kicsit nehezen viseltem a hétköznapok taposómalmát; kezdett kifogyni az energiám. Gondolkodtam, hogy mi is lehet az oka ennek – és igen! Megvan! Lassan öt hónapja annak, hogy igazi hegyek között jártam. Nehéz ezt elmesélnem, talán magam sem tudom miért – de a hegyek között lennem egy igazán más állapotot ad nekem. Itt vagyok szabad, felszabadult és boldog. Itt tudok töltekezni igazán. A karácsonyi családi összejövetelek után már alig vártam, hogy útnak induljunk – és hurrá! végre eljött ez a nap is.
Kora reggel autóba szálltunk végre, és nyugat felé vettük az irányt. Rábafüzesig meg sem álltunk 🙂 . Tankoltunk egyet, aztán tovább csak 🙂 Azonban 1 órányi utazás után máris meg kellett állnunk; egy magaslaton levő parkolóból ugyanis remek kilátás nyílt a havas Herzogbergre, ezt muszáj volt kiszállva megcsodálni.
A hegyről folyamatosan ereszkedve aztán egy órácskányi utazás nyomán meg is érkeztünk Klagenfurtba. Itt egy rövid sétát tettünk; szelfiztünk a sárkánnyal (ami a város jelképe), bepillantottunk a még javában működő Christkindlmarktra (karácsonyi vásár).
Egyórányi séta után aztán folytattuk utunkat. Még egyszer tankoltam a határ előtt (őőőő… amúgy nincs határ, csak ki van írva, hogy ITALIA 😉 ) Szóval, érdemes tankolni, mert Ausztriában (nem a sztrádán…) 1,1 – 1,3 € a benzin ára, míg Olaszországban 1,6 -1,8 €…. Szóval Itáliába érve rögtön havasra váltott a táj. Arról beszélgettünk útközben, hogy ezt a látványt befogadni is nehéz, nemhogy elmesélni, vagy lefotózni…. Ezt csak állni és bámulni lehet.
Innen már csak 50 kilométer a szállásunk a Rosa Dei Venti egy nagyon kedves olasz családnál. Nagyon lassan haladtunk a hegybámulás miatt, de így is jó időben megérkeztünk hozzájuk. A szokásos kedves üdvözlések után becuccoltunk, majd egy rövid sétát tettünk a ház tőszomszédságában található lépcsős vízeséshez, megbámulva a lemenő nap utolsó sugarai által megvilágított hegycsúcsokat.
Ha érdekel a fotóalbumunk, azt pedig IDE KATTINTVA nézheted meg.
A mai napra a környék magyar vonatkozású emlékeinek megtekintését tűztük ki célul. Indulás után fél órával már meg is érkeztünk a közelben található Árva várához. E várnak az északra tartó forgalom és a lengyel határ ellenőrzésében fontos szerepe volt a Magyar Királyságban évszázadokon keresztül. Történetéről bővebb leírást ITT találsz; erre én most bővebben nem akarok kitérni, inkább azt írnám le, amit ott tapasztaltunk.
A vár maga nagyon impozáns látvány. Nagyon hirtelen magasodik a falu fölé egy 110 méter kiemelkedésű sziklaszirten. Nagyon jó állapotban megmaradt, mert ezt a Thurzó család birtokolta, akik hűek maradtak mindvégig a Habsburg-családhoz, ezért aztán nem is robbantották fel, mint ellenséges gócpontot. A család birtokában maradt a vár egészen az államosításig.
Azonban szlovák barátaink igyekeznek minden magyar nyelvű, és magyarságra utaló emléket elhallgatni, és megmásítani – így egy szlovák és angol nyelvű tájékoztató tábla segítségével megtudhattuk, hogy a vár története a XVII. század elején kezdődik, amikor Juraj Thurzo (sic!) a várat Rudolf császártól kapta a hűségéért. Arról viszont nem tudunk meg semmit, hogy a XIII. századi alapítástól az államosításig a Magyar Királyság része volt a Felvidékkel együtt. A 115 perces szlovák tárlatvezetést nem hallgattuk meg, inkább egy másik emlékhelyet kerestünk meg.
Röviddel indulás után máris átértünk Lengyelországba, nagyon jó utakon, kellemesen ívelő dombok között, melyek nagyon impozáns látványt nyújtanak – szemet gyönyörködtető a vidék.
Következő állomásnak az I. vh. Limanovai csata katonatemetőjét választottuk. A történet röviden annyi, hogy a háború során előrenyomuló orosz hadsereg Krakkó elfoglalására összpontosított, nagy erővel nyomultak. A limanovai arcvonalon az Osztrák-Magyar sereg részeként harcoló magyar huszárok önfeláldozó és kiemelkedő harcmodorukkal megállították az orosz sereget, ezzel megakadályozták Krakkó elfoglalását és Lengyelország elestét. A csatáról egy nagyon jópofa animáció itt látható:
A csata emlékhelyét és katonatemetőjét kerestük fel. Láttam már sok szépet, de erre nem számíthattunk. Gyönyörű, ápolt környezet, minden a legnagyobb rendben van. Magyar nyelvű emlékkő, magyar tájékoztató tábla a csata történetével, magyar zászló, felújított kápolna……
Nagyon megható az, hogy a lengyelek milyen tisztességgel, becsülettel őrzik és rendben tartják ezt a magyar emlékhelyet. Teljesen meghatódtam az itt tapasztaltak láttán. Mennyire más itt, mint a szomszédos Szlovákiában!
Teljesen körbejártuk az emlékhelyet, végig olvastuk a feliratokat, és ott nagyon-nagyon büszkék voltunk arra, hogy magyarok vagyunk!! Bárcsak mindenhol ilyen büszkék tudnánk lenni…. beleértve az otthoni környezetet is. És ezt itt, Lengyelországban kellett megéreznem….
Nagyon a hely hatása alá kerültünk, nehezen szakadtunk el innen, de indulni kellett a következő célponthoz.
Ószandecbe indultunk. Rövid történet, amely ehhez a célhoz tartozik: IV. Béla királyunk első lánya, Kinga, aki V. Boleszláv lengyel fejedelem felesége volt. Együtt nagyon élen jártak az egyház és a fejedelemség fejlesztésében, Kinga pedig férje halála után is folytatta építő tevékenységét, majd bevonult a város Klarissza kolostorába, amit haláláig vezetett.
Tevékenységét a lengyel nép a mai napig nem felejtette el, mindvégig saját szentjüknek tekintették, végül II. János Pál pápa 1999-ben hivatalosan is szentté is avatta.
Tisztelete töretlen, sőt, azóta Lengyelország és Litvánia védőszentje lett.
A templom és a kolostor mellett Székelykapu fogadja az ide látogatót:
A kolostor udvarára belépve szembetűnik, hogy nagyon rendben van, látszik hogy sokat áldoznak rá.
A magyarságra utaló emlékeket pedig nem rejtegetik. Magyar címer a templom ajtaján illetve bent az oltáron:
Ismét egy olyan helyet ismerhettünk meg, ahol jó volt magyarnak lenni!
Hát… ezt is láttuk, jó volt itt lenni, de indulni kellett visszafelé, hogy a Magas-Tátrán átvágva időben a szállásunkra tudjunk érni. A völgyekben motorozva hamar Szlovák területen találtuk magunkat, elég eseménytelen úton haladtunk, amikor megjelent előttünk a Magas-Tátra egyik felhőbe burkolózott nyúlványa…igen, oda megyünk mindjárt fel!! 😀
Nagyon jó és kellemes, technikás motorozás következett kb. 45 kilométeren át. Fent megálltunk Tátralomnicon egy kicsit pihenni, amely már a Monarchia idején is kedvelt üdülőhelynek számított. Kis beszélgetés, kajálás után folytattuk is utunkat, hátra volt még vagy 35 kilométer kanyargás, amit nagyon élveztünk lefelé! Aztán utunkat egy negyedórás autópályázással zártuk, rövid rózsahegyi vásárlás és tankolás után hamar visszaértünk a szállásra. Este pedig élményekkel telve vitattuk meg a nap eseményeit. Úgy érzem, hogy a mai naptól kezdve még jobban szeretem a lengyel embereket……
Nyári motorostúra-sorozatom utolsó kanyarját megkezdtem a mai napon. Az úti cél az általam télen már kicsit bejárt Kis-Fátra és Magas-Tátra környéke; ezúttal motorral és sokkal nagyobb köröket róva, mint a téli zimankóban és napokig tartó havazásban.
Ezúttal Lajos barátom társaságában vágtunk neki a kilométereknek. Csetényben találkoztunk, mert én ma még dolgoztam az irodában. Kis beszélgetés után útnak is indultunk. 1 – 1,5 órás etapokat terveztem, ezért első megállónak az Ógyallai csillagvizsgáló melletti árnyas parkolót választottam. Könnyedén abszolváltuk ezt a szakaszt. Beszélgetés közben egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy Lajos BMW-jéből az egyik oldalon csepeg a benzin. Szerencse, hogy a BMW gyártásakor (1980) még szempont volt a könnyű szerelhetőség- ezért aztán könnyen le lehetett kapni az úszóház fedelét. Persze az első összerakás után még jobban ömlött a benzin, mint annak előtte… Na de néhány szét- és összeszerelés után sikerült úgy beállítani, hogy teljesen cseppmentes legyen a motor.
Kb. egy óra hossznyi pihenő és szerelés után indultunk tovább a következő szakaszra. Az idő jól megmelegedett időközben… Következő pihenőként a Nyitra melletti Zobor-hegyen terveztem egy kis túrázást, de ezt ezúttal ki kellett hagyni – az erre szánt időt Ógyallán töltöttük. 🙁 Ehelyett megnéztük messziről a Zobort 🙂
Nyitra után következő egyórás menetünk végén Privigyén álltunk meg egy tankolásra, majd rövid pihenő után már haladtunk is tovább. Kicsit hosszabb pihenőt Donovalyba érve csináltunk. Ekkorra már eléggé késő délutánra járt az idő; megnyúltak az árnyékok a hegyen.
Donovaly-t először idén január elsején, hajnali kettőkor láttam éjszakai kivilágításban, fél méter hóban…. Annyira megragadott akkor a látvány, hogy eldöntöttem, jövök még ide. Most itt vagyok, de azt kell mondjam: szép-szép, tényleg az, de télen sokkal varázslatosabb volt a látvány. Vagy én vagyok telhetetlen? Persze, most meg sokkal jobban esik a kanyargás a hegyekben a motorral 😀
Donovaly után egy rövidebb szakasz következett, Rózsahegyen álltunk meg vásárolni a holnapi túrára…. Aztán már csak 16 km-t kellett lenyomni Kralovánig, ahol a szállásunk található. Már sötétbe hajlott az idő, mire köszönthettük az én lengyel ismerősömet, szállásadónkat. Köszönés – üdvözlés után hamar megkaptuk a szobánkat, amely ugyanaz , mint amit év végén használtam 🙂
Kis beszélgetés, poénkodás után pedig ágynak dőltünk, mert holnap 7-kor reggeli, 8-kor pedig indulás Lengyelországba!
A mai nap fotóalbuma IDE KATTINTVA érhető el, a nyomvonalunkat meg ITT találod.
” Nem is tudom, nehéz most nagyon. A gondolatok csak kavarognak a fejemben, Mit vessek most papírra? Mi jó? Vagy mi helytelen? Nem könnyű ilyen helyzetben… Jó lenne most inkább a világot óriásként látni! Csak futni előre, hol utamon senki meg nem állít! „
Ezek a sorok jártak a fejemben, miközben kanyarogtunk a Mura völgyében. A frissen vágott fenyők illata a fafeldolgozókban, a zöldellő fenyvesek látványa a hegyoldalban, az óriási hegyek mögötti ég kékje, frissen vágott széna illata, megannyi tejgazdaság hangjai,…. Esőben ázás, majd a kisütő nappal egy csapásra ékszerdobozzá váló Hallstatt sziluettje, égig emelkedés a sóbányához, ereszkedés a bobpályán, a Nockalm zőldellő hegyei hósipkás csúcsokkal a háttérben…. És persze a közös vacsorák, sörözések, beszélgetések, poénok… Mind-mind a felejthetetlen élmények közé tartoznak.
Mint minden társaságban, itt is voltak súrlódások, hiszen tizenegy különböző ember hét napig gyakorlatilag mindent együtt csinált, de örömmel láttam, hogy e baráti társaságban felül tudott mindenki emelkedni egyéni sérelmein a közösség érdekében… és őszinte, baráti kézfogással tudtunk búcsúzni egymástól. És ez nagyon nagy dolog.
Köszönöm a szervezést Gábornak, a szállást Bélának, és mindenkinek a jó társaságot! Jó volt Veletek lenni az elmúlt napokban.
Ja, és a hazaút? Teljesen eseménytelen volt. A többiekkel együtt gurultam Graz-ig, ott elköszöntünk, mert ők bementek a Louis-ba körülnézni, vásárolni – én hazafelé vettem az irányt. (Remélem, érdemes volt betérni oda!)
Miközben a fenti gondolatok jártak a fejemben, észrevétlenül ellaposodott a táj. Már kukorica- és learatott búzamezők között haladtam, és csak a távolban látszottak némi – kisebb – hegyek.
Ebédidőben megálltam a Fürstenfeld-i Intersparnál, mert itt egy kicsit még vásárolgattam az otthoniak számára, és nem utolsósorban azért, mert itt egy szuper étterem található és természetesen kulturált vécé is.
Egy finom sonkás szendvics és narancslé elfogyasztása után már indultam is tovább. Valahogy mehetnékem volt – nem bírtam már tovább várni. A kilométerek gyorsan fogytak – és hamarosan elértem az utolsó Burgenlandi faluhoz. Jött a szokásos torokszorító érzés – talán a szomorúság, hogy itt hagyom az élményeket? Talán öröm, hogy újra itthon? Sok minden benne lehet ebben….
…aztán máris hazai utakon hasítottam…. és igen, megint megvolt az élmény… csukott szemmel is tudható, hogy ha Magyarországra érünk – az út határozottan rázni kezd…. Azt azért el kell mondanom, hogy Körmend után az útminőség nagyságrendekkel jobb, mint a határszélen. Az itthoni szakaszon egy rövid pihenőt tartottam.
Aztán elfogyott az utolsó száz kilométer is. Minden zökkenő és nehézség nélkül érkeztem haza. Az összes megtett távom az elmúlt hét során 2255 km-re gyarapodott.
Most pedig itt vagyok rengeteg élménnyel és gondolattal telve, de majd lassan minden a helyére kerül. Egy biztos, köszönöm, hogy ebbe a baráti társaságba tartozhatom immár 8 éve, és remélem sok közös alkalmunk lesz még ilyen programokkal!
Ha szeretnéd végig követni az útvonalamat, ahogy lejöttem a hegyekből, kattints az alábbi képre:
Csodálatos vidékre indultunk ma, Karintia legszebb részére. Ezt a vidéket már bejártam 2013-ban, -14-ben és -16-ban is, azon okból kifolyólag, hogy szerelmes lettem a környékbe, és szerettem volna minél többet látni belőle. A legszebb ausztriai élményeim ide kötődnek.
Ma egy olyan helyre terveztük az utat, ahol még nem jártam, mert 2013-ban kezdték csak építeni. Ez a hely a Pyramidenkogel kilátó, a Wörthi-tó déli partján. Az épület egy balerinát formáz elvileg (én nem látom 🙂 ), 851 méteres magaslaton áll. A kilátószint 52 méterrel feljebb található, ahonnan remek körpanoráma látható a Wörthi-tó környékére.
A toronyba 14 € kifizetése után tudtunk belépni, ahol liftbe szállva emelkedtünk a magasba. Nagyon hamar felértünk a kilátószintre. A körbejárható erkélyre kilépve megpillantottuk a panorámát, amely lenyűgöző….lehetett volna. Sajnos olyan szinten piszkos, poros és párás volt a légkör, hogy a tó végéig is alig lehetett ellátni, ami 8,5 kilométerre van a toronytól….
Tiszta légkör esetén 60-70 km-re is ellátni, (tapasztaltam) , így viszont Karintia legszebb hegyei egyáltalán nem látszottak. A 20 km-re levő Gerlitzen alig látszott, a 37-re levő Dobratsch-ot csak sejteni lehetett, a Karavankák meg egyáltalán nem voltak láthatóak.
Lehet, hogy csak az a bajom, hogy én már láttam a teljes panorámát; de én itt ebben most csalódtam. Néhány fotó elkészítése után lefelé indultunk. A látogatónak négyféle lehetősége van lejutni: lifttel, lépcsőn, bátrabbaknak a torony belsejében tekergő spirálcsúszdán, az extrém sportolóknak pedig 70 méteres drótkötélpályán lecsúszva. Mi a liftet választottuk, így hamar leértünk.
Következő célpont a Villacher Alpenstrasse bejáratánál fekvő síközpont volt. Mivel a síközpont nem volt látogatható, ezért a további programot át kellett tervezni. A működés hiánya miatt nem lehetett bejárni, ezért aztán nem jutott volna idő a csapat másik részének az Alpenstrasse 16,9 km-es szakaszának kétszeri bemotorozására… amit bevallok, nem is bánom. Az egyre fokozódó hőség és a kilátóban (nem) látható panoráma miatt el is ment a kedvem az egésztől. Úgy határoztunk tehát, hogy eszünk, majd visszaindulunk a szállás felé.
Egy eddig be nem járt útvonalat választottunk. Az Ossiacher See északi oldalán araszolgattunk végig 40-60-al a forgalom miatt. Ekkor tetőzött a hőség, a lassúság és a nagy meleg miatt a kabátban én már azt hittem, hogy hőgutát kapok…. Már-már elvesztettem a koncentrációmat, amikor végre kijutottunk innen, be a hegyek közé, és a sebesség miatt ici-picivel jobb volt az érzés.
Glödnitz pici falujában álltunk meg pihenni.
Szerencsére a parkoló mellett volt egy favályú (itató?) jó hideg vizű csorgóval. Néhányan beledugták a fejüket, lehűteni a felforrt agyvizet, én is jól összevizeztem magam 🙂
Pancsolás után újra öltözködtünk, és indultunk tovább. Szerencsére az ég elfelhősödött, ennek köszönhetően sokkal jobb lett minden, és az is jó volt, hogy bevetettük magunkat a hegyek közé – hűvös sziklák és árnyékos fenyvesek között haladtunk. A mai útnak ez a 44 kilométeres szakasza volt a legjobb szerintem 🙂 Keskeny hegyi utakon, jó minőségű aszfalton (pár kilométer volt csak repedezett), erdőben megbúvó alpesi gazdaságok között, gyönyörűséges tájban haladtunk Murau felé.
A városba érve megtankoltunk, majd több csapatra szakadva értünk a szállásra. Itt aztán a szokásos programmal töltöttük az estét 🙂 (vacsora, sör, beszélgetés…)
Pár fotómat IDE KATTINTVA meg tudod nézni, illetve az útvonalunkat a képre kattintva követheted végig:
Az elmúlt négy napban sok-sok órát töltöttünk nyeregben; nagyon sok mindent láthattunk és rengeteg élménnyel gazdagodtunk. Van az úgy, hogy kicsit megtelik az ember; és elfárad az állandó koncentrációban, ami a motorozáshoz szükséges. Ezért a mai napra mindenki saját maga által választott dologgal tölthette az időt.
Az egyik csapat a lenyűgöző Raggaschlucht felé vette az irányt. Én itt már voltam 2013-ban és 2016-ban is, és ennél rövidebb túrát szerettem volna tenni ma. Mások a csodás Salza-völgy felé kirándultak. Mi pedig néhányan a közeli Oberwölz kisvárosa felé vetttük az irányt. Hamar odaértünk, és tettünk egy sétát a belvárosban. Érdekesség, hogy a belvárost a XIII. században épült városfalak, várkapuk övezik, még egy akkori vártorony is látható kitűnő állapotban.
A kisváros nagyon rendben van tartva, nagyon szép. Azonban szerda délelőtt lévén nem nagyon láttunk embert az utcákon.
Rövid városnézésünk után megbeszéltük, hogy ki merre szeretne menni – a többiek Muraui városnézést választottak -én pedig inkább motorozni akartam. Így aztán elköszöntünk egymástól – majd 15 km közös gurulás után én délnek fordultam.
Elsőnek a Grebenzen síközponthoz hajtottam, titkon reménykedve, hogy talán működik a libegő, dehát sajnos nem….
Nem voltam elégedett, mert az idevezető út sem volt valami hű-de-különös, a hely sem volt túl magasan, tehát kellett egy sokkal magasabban fekvő csúcsot keresnem 🙂 Így indultam útnak a Lachtal felé. Na ez az út már sokkal jobban tetszett. Kanyarok, visszafordítók, emelkedők voltak bőven, technikás út vezetett felfelé. A környezet pedig a szokásos… 🙂 Az utat pedig hosszú kilométereken keresztül egy lépcsősen ereszkedő patak szegélyezte.
Jó kis kanyargás után megérkeztem a csúcsra, ahol -természetesen – nem működött semmi. Rövid nézelődés után leereszkedtem fentről és kelet felé vettem az irányt. Időközben a gyomrom jelzett, hogy ideje lenne kajálni, ezért aztán Oberzeiring városkában a városhatárban kerestem egy padot árnyas fával, ahol jóízűen falatozni kezdtem. Már majdnem végeztem, amikor a hátam mögött zörgésre és női hangra lettem figyelmes. Egy csinos szőke túrázó hölgy érkezett le a hegyről. Pont úgy jött le, hogy a többsoros szögesdróttal elkerített területen belül maradt, és nem tudott az útra kijönni. Kérte, hogy segítsek neki valahogyan kijutni onnan…. Némi időkérés és fejvakarás után gyorsan körülnéztem a környéken, és találtam egy bő másfél méteres 15 centi átmérőjű fenyőágat. Ezt belülről betámasztottam az egyik oszlopnak, nyújtotta a kezét, és így felmászva a ferde gerendán feljutott az oszlop tetejére -onnan pedig leemeltem. Nagyon hálálkodott, és mesélte, hogy párszáz méterrel feljebb néhány valamilyen szarvas állat (bika?) erősen stírölte őt, hogy megkergessék-e? Ezért aztán elég sürgősnek érezte a kijövetelt a legelőről 🙂 A segítségért cserébe pedig megkértem, hogy készítsen rólam motorozós képet 🙂
Elköszöntünk egymástól, és mindketten elindultunk a dolgunkra. Én például a nagyon jó minőségű 114-es úton hasítani, ahol nagyon jól esett a kanyargás után egy kicsit gyorsabb szakaszon száguldani. Mintegy 20 km megtétele után újra a hegynek fordultam, vissza a szálláshoz. Mivel a hegyen járva láttam egy kis tavat, oda még visszamentem lefotózni, mert nagyon tetszett 🙂
A tó mellett pedig békésen legelgető bocik tanyáztak.
Innen aztán tényleg hazafelé vettem az irányt. Tízpercnyi motorozás után megérkeztem kicsiny falunk fölötti útra. Úgy gondoltam, ezt a látványt meg kell örökíteni, ezért újra megálltam, és lőttem pár fotót.
Aztán leereszkedtem a faluba, pontosan az ADEG (helyi üzletlánc, kb. COOP) elé. ahol megvettem a napisört 🙂 és a holnapi kaját. A napot pedig újra beszélgetéssel, sörözéssel zártuk 😉
Kis tekergésem animációját az alábbi képre kattintva nézheted meg (a video csak Grebenzentől indul, mert ott jutott eszembe bekapcsolni az alkalmazást. 🙂 )
Sajnos elfogytak a szavaim. Nincs tehetségem leírni azt, ami itt látható, ami érezhető és átélhető. Bármely próbálkozásom szavakkal és képekkel nem adja vissza azokat az élményeket és érzéseket, amelyeket itt az Alpokban élek meg.
Először is köszönet Bélának a szállás elrendezéséért, és Gábornak, hogy rengeteg túratervet és célpontot talált ki nekünk, hogy jól érezhessük magukat….
Először délnek vettük az irányt. Festői szépségű fenyvesek között és játékosan csobogó patakok mellett szeltük át a hegyeket. Sajnos a 97-es útról lefordulva Turrach felé egyre rosszabb minőségű aszfalton haladtunk, amíg egyszer csak „Vigyázz, gördülő kövek!” feliratú tábla után finom bazaltrétegbe futottunk. Ezen óvatosan haladtunk 3 kilométert, majd folytatódott a hibás aszfalt összességében 12 kilométeren át. Azonban érdemes volt felkapaszkodni a csúcsra, a Turracher Höhe-re. Itt egy jó libegőzésre majd bobozásra készültünk a Nocky Flitzer-en. A parkolóban megállva feltekintettem a bobpálya tetejére, és hazudnék, ha azt állítanám, hogy nyugodt maradtam; innen kell majd leereszkedni?!
Lepakolás után beálltunk a sorba jegyet venni a mutatványhoz. Nem állítom, hogy rövid volt a sor, de szerencsére kb. 15 perc alatt túljutottunk rajta.
Mikor mindannyian megkaptuk a belépőnket és érvényesítettük az 1 € kedvezményünket (t.i. a szálláshelyen első nap kiváltottuk a Murtal-Gästekartot 0,5 €-ért, amely sok helyen használható és immár az első helyen visszahozta az árát) felültünk a libegőre, ami felrepített minket a hegytetőre. Ez a hely olyan, ami nem írható le. A csúcsról lenézve valami felfoghatatlan szépségű látvány tárult elénk.
Ahogy említettem az elején, nem lehet ezt a szépséget leírni, nincsenek rá szavak…. és nincs is túl messze otthonról, ide kell jönni, megnézni….
Miután kigyönyörködtük magunkat, beálltunk a hegytetőn a bobos ereszkedéshez a sorba, amely szintén nem volt rövid. Volt időnk megbeszélni, hogy én például az alsó állomáson egy gatyacserét valószínűsítek magamnak, s mint kiderült, nem voltam én ezzel egyedül. Lassanként sorra kerültünk. Elköszöntünk egymástól, majd ki-ki elindult 1600 méteres lesiklására. Én indultam utolsónak a csapatból.
A lesiklásom meglepően kellemesre sikerült; nagyon élveztem a lefelé rohanást az ordító mélységbe… egész addig, amig az egyik kanyar után ki nem ejtettem a kezemből a fékkart, ami nyomán hirtelen nagyot fékezett a rendszer és a katapult-érzés jól megemelt az ülésből. Aztán sajnos leértem. Megbeszéltük az élményeket, majd visszamentünk a paripákhoz. Némi készülődés után még a az adrenalintól remegve, motorra szálltunk . Pazar szépségű úton folytatódott az utunk ; az adrenalint fokozva rögtön 23 %-os lejtővel kezdtünk, majd a festői szépségű tajon haladtunk az A10-es autópálya égbe nyúló, 100 méteres pilonjai alatt kanyarogva.
A Nockalmstrasse volt a következő célpont. Ezt a panorámautat nem is olyan rég, 1981-ben nyitották meg a forgalom előtt. Már építésekor ügyeltek arra, hogy a természeti környezetet megóvják, és a forgalmat12%-nál nagyobb emelkedés ne zavarja. Ezen út megnyitásától remélték a turizmus növekedését a régióban. 12 € lerovása után mi is élvezhettük a kiemelkedően jó útminőséget, és a páratlan látványt. Hááát…mondhatni sikerült fellendíteni az idegenforgalmat…. Még keddi napon is rengeteg, motoros, autós, és busz szelte a fennsíkot. Persze a látvány az megint nem leírható, kifejezhető… Nekem első alpesi-út-élményem a Nockalmstrasse-hoz kötődik, 2013-ban ez volt az első Magas-Alpoki út, amit bejártam, és nagyon jó emlékeket őrzök róla.
Itt szabadprogramot kaptunk, és mindenki a vérmérséklete szerint tölthette az időt az 52 számozott kanyar között. Volt aki a számos fogadó – menedékház -parasztudvar közül választott egyet, és ott leült kényelmesen élvezni a csodás napsütést , volt aki a teljes hosszban (35 km) cikázott fel-s alá, én magam a két, egymástól ~10 km-re levő csúcs között technikáztam oda-vissza hegyeken, völgyeken, hajtűkanyarokon át. A 2042 méteres csúcson (Eisentalhöhe) többször megálltam panorámát nézni, havas hegyeket csodálni.
Aztán páran találkoztunk itt, majd lefelé indultunk, és a megbeszélt időtől egy kicsit elcsúszva találkoztunk az alsó ponton – vegyes érzésekkel hagytuk el az út alsó bejáratát. Én nagyon élveztem, visszamentem volna még, de előttünk állt még a következő cél, a Maltatal panorámaút.
Mintegy 20 km kanyargás után értünk az út fizetőkapujához. Itt néhányan úgy döntöttek,hogy elég volt a mai melegben a kanyargásból és a technikázásból, és félreálltak, hogy egy árnyas parkolóban és a mellette található étteremben várják meg, amíg a kanyarvadászok kiélik vágyaikat. A meleg mellékhatásaként néhány agyvíz felforrt, amíg a lejtő alján várakoztunk, hogy a szűk alagutak miatt működő forgalomirányító lámpa szabad jelzést adjon, de szerencsére hamarosan mehettünk felfelé. Én természetesen felmotoroztam, nem maradhatok ki egyetlen ilyenből sem. 12 km és 5 alagút leküzdése után felértem a Malta folyó duzzasztógátjához. Itt egy vizierőmű található, amelyet elég jól elrejtettek a kíváncsi turisták elől, ellenben mindenféle látványos dolgok vannak, közte skywalk, és maga a havas hegyek övezte égszinkék tó is csodás látványt nyújt.
Fotózás, gyönyörködés után újra a vasra pattantam, és elindultam lefelé az úton. Út közben rengeteg helyen láthattam óriási sziklákról, hegytetőkről zubogó vízeséseket – nagyon sokszor meg lehetett volna állni, dehát tulajdonképpen én motorozni akartam. Azért egy ilyen látványt megörökítettem kedvcsinálónak:
Lent aztán találkoztam a többiekkel, még beszélgettünk picit, Gáborékat megvártuk. De akármennyire is nehéz volt otthagyni ezt a helyet, neki kellett indulni a hátralevő 90 km-nek, hogy vacsoraidő előtt megérkezhessünk a szállásra.
Többektől hallottam, hogy elfáradtak a kanyargásban, melegben, technikázásban. Ezzel szemben én nemhogy elfáradtam volna, hanem inkább egyre jobban bepörögtem, ahogy szaporodtak a kilométerek…. Hazaúton egy nagyon kellemes hegyi szakaszon hárman előrementünk a csapatból, és nyomtunk egy nagyon jó technikás kanyarvadászatot. Aztán kb. 10 km-nyi döntögetés után megvártuk a többieket egy helyen, csatlakoztunk a csoporthoz, és nyugodt tempóban fejeztük be a mai túrát.
A túra animációján immár hárman szereplünk, mert Boczi és Rozast barátom is velem egyidőben használta a nyomkövető alkalmazást.Kattints a képre a megnyitásához!
A túra fotóalbumának megtekintéséhez pedig KATTINTS IDE, sok szép fotót láthatsz még.
A mai napra egy – fotókról – igazán jól ismert túracélpontot választottunk: Az UNESCO által világörökséggé nyilvánított Hallstatt környékét.
Csodaszép napsütésben indultunk szálláshelyünkről, és kanyarogtunk a Mura völgyében. Első állomás egy tankolás – lett volna – de nem boldogultunk a teljesen automata benzinkút kezelésével. Ezért aztán tovább robogtunk, és egy „normális” benzinkúton megetettük a vasakat. Hanem továbbindulás előtt elkezdett szemerkélni az égi áldás…. szóval megint öltöztünk – esőruhába. Így aztán változó intenzitású, de inkább szemerkélő esőben folytattuk utunkat a Sölkpass hágó 1788 magas csúcsa felé. A csúcs környékén elég méretes hófoltok mellett haladtunk el, majd a másik oldalon leereszkedtünk az Enns völgyébe. Ma tehát az Óperencián túl is jártunk 😉 (Legendák szerint a kalandozó magyarok korából származik az elnevezés, amikor az Enns folyótól északra jártak t.i. „ober Enns” akkor jártak az Óperencián is túl). A képre kattintva megnézheted animáción, hogyan jutottunk át a hegyeken.
Tehát, továbbra is szemerkélő esőben érkeztünk az Óperencián túli Hallstatt gyönyörű falujába.
Itt egy rövid sétát tettünk a főutcán.
Aztán úgy döntöttünk, hogy a közelben található látványvasúttal felmegyünk a hegytetőn található kilátóba, és a sóbányába. A hegyoldalban található siklóvasútba beszállva megtapasztalhattuk, hogy milyen lehet a föld felett lebegni, az üvegfalú fülke elég tekintélyes sebességgel haladt felfelé a meredek hegyoldalon.
A tetőn a társaság kétfelé vált; egyik fele a sóbánya felé vette az irányt, amely bemutatása egy órás várakozás után másfél órás program volt. Mi pedig a nézelődést, fotózást, sétát választottuk. Fent a tetőn ücsörögve arra lettem figyelmes, hogy mintha oszladoznának a felhők -és így is lett! Néhány fotót ellőttem erről a pazar látványról:
Miután kigyönyörködtem magam, leereszkedtem a siklóvasúttal a faluba. MIvel a nap hétágra sütött, én is elkészíthettem a „klasszikus” Hallstatt-i fotót 🙂
Minden közhelyet félretéve, Hallstatt gyönyörű, és nagyon javasolt egy sétát tenni a főtérig, és vissza, pazar látvány, sok látnivaló….
…aztán egyszer csak megérkeztek a sóbányászok is. A társaság úgy döntött, indulunk is vissza a szállásra. Az A10-es autópályán, a Tauern-alagút előtt álltunk meg pihenni. Itt is láthattunk hófoltokat a hegyoldalban….
A benzinkúton az összes alkalmazott, akivel találkoztunk, magyar…. Hazatérésünk utolsó 50 kilométere szakasza pedig igazán élvezetesre sikerült; a gyönyörű tájban, napsütésben kellemes kanyargós úton, igazán lendületes örömmotorozásban volt részünk. Visszautunkat végig követheted az alábbi képre kattintva:
A mai napot egy jó vacsorával, vacsora után sörözéssel, túramegbeszéléssel zártuk – késő estébe nyúlóan. Nagyon kellemes nap volt a mai! A többi fotót IDE KATTINTVA megnézheted; érdemes!
