csattanással, zivatarral és Kis-Balatonnal

Először is megnyugtatok mindenkit: nem voltam részese a csattanásnak, de tanúja és némileg érintettje igen. De erről majd később. Egyébiránt nagyszerű és élményekkel teli túra kerekedett – mert végül minden jól alakult.

Az elmúlt hetek kihívásai után mára könnyű és kellemes túrát terveztem. Erre megfelelőnek tűnt a Zalai-dombság.

Éjszaka zivatar volt, de ennek ellenére jó korán felébredtem. S ha már így alakult, akkor útnak is indultam, nehogy kárba vesszen a nap.

Néhány kilométer bemelegítés után Zalaszabarnál nyugatnak fordultam, és elkezdődött a hegymenetek sora.

Az első 25 kilométer mind erről szólt: hegynek fel, majd rövid gurulás, sok-sok zalai kicsi falvakon át.

Ezután a szakasz után Pacsánál ráfordultam a 75-ös útra, hogy Keszthely felé vegyem az irányt. Innentől aztán azon gondolkodtam, hogyan lehetne meghosszabbítani a túrát. Egy hirtelen ötlettől vezérelve aztán befordultam újra egy kicsit a dombok közé, Gétye faluig feltekerve, hét kilométerért és némi szintemelkedésért cserébe.

Visszatérve a főútra aztán Zalaapátit elhagyva először kereszteztem a Zalát.

Tovább haladva éppen azon gondolkodtam, hogy Keszthely körül is kicsit áttervezem a túrát, amikor nagy csikorgást, majd csattanást hallottam, a tükörbe nézve azt láttam, hogy egy Renault forogva szalagkorláttól-szalagkorlátig csapódik. Gyorsan megálltunk többen, majd meggyőződve, hogy a vezető hölgynek nincs baja, félretoltuk az útból az autót.

Mint utóbb, helyszínelésnél kiderült, egy hölgy éppen előzni kezdett engem, de index nélkül, miközben hátulról jött a Renault-val a másik hölgy, aki éppen egy kocsisort előzött nagy sebességgel. Meglátva az előzési manővert fékbe taposott – és ekkor vesztette el az uralmat autója felett. Én is megvártam becsületesen a helyszinelőket, majd miután felvették a jegyzőkönyvet, folytattam utamat.

Időközben el is döntöttem, hogy sem Alsópáhoknál, sem Hévíznél nem fordulok Keszthely felé, hanem feltekerek Cserszegtomajig, mert kell a szint. Így is tettem, majd onnan fentről nagyot gurultam Keszthely központjáig, a Festetics-kastély kertjében álltam meg egy picit fotózni.

Még mindig lefelé haladva Fenékpuszta, pontosabban a Kis-Balaton látogatóközpont felé vettem az irányt.

Nem olyan hosszú tekerés után meg is érkeztem, itt a régóta halogatott pihenőmet megtartottam.

Tovább haladva Sármellék – Zalavár felé folytattam utamat. Mivel erősen közeledett a beígért zivatar, gyorsan lefotóztam a Milleniumi Emlékpark Makovecz-féle emlékhelyét.

A Kis-Balaton melletti kerékpárúton folytattam utamat, melyre ráfordulva talán 100 métert haladtam, amikor cseppenni kezdett az eső. Én azzal a lendülettel vissza is fordultam, mert a sarkon haladtam el a fedett pihenőhely mellett. Ide aztán be is ültem.

Ez nagyon jó döntésnek bizonyult, mert az eső hamarosan nagy lendülettel rá is kezdett.

Az elkövetkezendő 1 óra 20 percet itt töltöttem, nézegettem a radart, fotókat szerkesztgettem, ilyesmi. Aztán elment, ahogy jött, majd én is folytattam az utamat a párában.

A Kányavári-szigetnél aztán megint megálltam. Ezúttal nem mentem be a szigetre, mert egyszer már bejártam, hanem egy kis energiapótlást vettem az itt található büfében.

Szívesen elidőztem volna még itt ezt a csoda-világot bámulva, de sajnos ma már sok volt a késlekedés.

Néhány búcsúpillantás után aztán újra ráfordultam az útra, és egy lendülettel a szállásig tekertem.

Mindent összevetve, nagyon jó túra kerekedett – kényelmes tempó, sok látnivaló, sok-sok élmény.

+1 bónusz: hogy nem vasaltak ki a balesetben.

Mit is írhatnék erről a tókörről? Hiszen már annyiszor voltam mellette és annyi mindent láttam és meg is írtam.

A keleti medencét legalább ötször körbe tekertem, a nyugati medencét idén először. Voltam már a déli parton végig, a Balaton-felvidéken az északi parttal összekötve sokszor.

A repertoárból már csak ez hiányzott, hogy egyszer megcsináljam körbe az egész tó megkerülését. Most ez is sikerült.

Ez a nap a tekerésről szólt, nem pedig az élmények gyűjtéséről. Illetve ez is egy élmény…. Méghozzá maradandó.
Igazából pár címszóban össze tudom foglalni hogy mi történt ma:
– nagyon jól tettem, hogy korán indultam, mert így az első száz kilométert kellemes időben tudtam megcsinálni.
– az első százon igazából csak kétszer álltam meg, amúgy az egészet végig rohantam

– A második 100 sokkal nehezebb volt, és nem az északi parti dombok miatt, hanem mert a második száz kilométert 11:00-kor kezdtem el, és nagyon meleg lett utána az idő

– A Szépkilátóról még mindig szép a kilátás
– A badacsonyi római úton még mindig imádok végig száguldani
A többit meg már mind-mind megírtam a balatoni túráim során.

Összességében minden jól alakult, nagyon örülök hogy sikerült, és hogy így sikerült.

Göcsej és Örség

A, B, C vagy D terv? nem is tudom, hol végeztem. De a lényeg, hogy sikerült az esőt megelőzni, hála annak, hogy a munkahelyemen és a szálláson is előre tudtunk mindent hozni egy nappal. A túra is jól sikerült – sok erdővel, dimb-dombbal, a vége felé pedig igazi kulináris élvezetekkel.

Reggel azzal kezdtem, hogy nem a tervezett úton indultam el, hanem – hogy, hogy nem – a legközelebbi erdő felé vettem az irányt.

Tettem ezt azért, hogy ne kelljen annyit a 86-oson menni. Fél órával később meg is győződtem arról, hogy jó döntés volt – a rajta zajló kamionforgalom miatt.

Addig viszont remek kis szakaszt mentem a gyönyörű erdőben. Az erdőn túl pedig elértem az első Göcseji faluba, Kozmadombjára.

A következő szakasz célpontja a Göcsej legmagasabb csúcsa: a Kandikó volt. A hozzá vezető útnak szinte nekirontottam; élvezettel faltam a hegymeneteket és a völgyeket egyaránt. A csúcsot elérve megálltam egy picit, kitekintve a Zala völgyére.

Innen aztán nagyot gurultam le, egészen a Zaláig. Ott kellemes meglepetés ért, hiszen elértem az általam eddig nem ismert Zala-völgyi kerékpárutat.

Nagyon kulturált, új és jól tekerhető szakasz volt ez. Zalacsében megálltam a Trianon100 emlékparknál.

Érdemes felmászni a mellette található toronyba, mert fentről rajzolódik ki igazán Nagy-Magyarország térképe a városokkal.

Zalacsébet elhagyva északnyugatnak fordultam, hogy bevessem magam az Örség dombjai és erdői közé. Hamar hegymenetbe kellett kapcsolni, és közben számos apró csodát észrevenni – közte olyat, min ez a templom egy búzatábla közepén.

Aztán meg erdő, erdő, erdő…. Viszák elhagyása után ismét erdei szakasznak indultam neki.

Egész jól haladtam , amíg egyszer csak tengerek, mocsarak nem állták utamat. Közben egy autó közeledett szemből – az erdőbe be is kellett állnom oldalt, hogy elférjen. De ő nem elférni akart , hanem megállt mellettem és kiszállva eszmecserébe kezdett velem, mely szerint nagyon nem ajánlotta az út folytatását. Az autójára nézve – mely egy off-road pályát megjárt terepgumis Grand Vitarának tűnt – rögtön jobb belátásra tértem, majd megköszöntem tanácsát és visszafordultam.

Viszákra visszaérve nagy vargabetűvel megkerültem az erdőt a műúton, aztán megint megpróbálkoztam az erdővel.

Mintegy másfél kilométernyi erdei gurulás után újra mocsarak közé kerültem. Megint vissza kellett fordulnom, ezúttal jó kis emelkedőnek. De legalább szép az erdő.

Itt aztán feladtam az erdei utakon való tekerés álmát. Módosítottam újra a terven – Mivel már dél volt, megcéloztam a Pityerszeri Csárdát, mint energiapótló helyet.

Persze az is cél volt, hogy szint is kerüljön a túrába – ezért a Pityerszer erre is tökéletesen megfelelt.

A csárda még mindig tökéletes választás; mindig van előkészített adag helyi ételekből és ezért nem kell várakozni. Épp csak kifújtam magam az emelkedő után, máris előttem illatozott a vaddisznópörkölt dödöllével.

Hát nem mondom, éhes az nem maradtam . Rá is kellett pihennem e szokatlan nagy evésre. Fél órányi ejtőzés után aztán rászántam magam az utolsó, 25 kilométeres szakasz leküzdésére – benne az Őriszentpéter – Bajánsenye között előforduló heggyel.

Ja, meg időközben a szél is jól megerősödött, ami még arra volt jó, hogy e szakaszon comb-izom-erősítő gyakorlatokat végezzek általa, mert lassabban aztán nem mentem. Sőt. Jó nagy lendülettel értem vissza.

avagy egyre jobban szeretem a hegyeket

Ismét montis túrát terveztem. Ki kellett próbálnom, hogy milyen az, amikor erdei úton , végig hegymenetben feltekerek mondjuk a Bükk egyik csúcsára….? És igen, örömteli felismerésre jutottam.

Éjszaka vihar volt, és szerencsére hozott egy adag esőt is…. kicsit megszűnt a mindenhol szálló por, és fellélegezhetett minden a hőség után. Viszonylag időben, bár a tervezettnél kicsit későbben indultam el az első szakaszra. A terv az volt, hogy Cserépfaluról feltekerek a Borostyán-tetőre. Csak így, egyszerűen.

Már épp elvonultak a felhők, mikor megkezdtem utamat a frissen mosott, vadiúj kerékpárúton.

Hamar el is értem Bükkzsércre, ami egy zsákfalu, és onnan már csak az erdő és a hegy hívogatott, tovább.

Nagyon változó útminőségen haladtam, hozzáteszem, sehol nem kellett mély sárral küszködnöm – dehát ezért (is) jöttem montival. Érezni lehetett, ahogy a növények élvezték az éjszakai locsolás eredményét.

Persze én is éreztem ennek az esőnek a jótékony hatását – csuromvizesre izzadtam magam a párás erdőben. Időközben már a Nap is be-bekukkantott az erdőbe néhány virgonc sugárka formájában.

Csak nyomtam, nyomtam felfelé, igazából csak egyperces fotók erejéig álltam meg. Aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy gurulni kezd a bicikli… hé, álljunk csak meg! Ennyi volt a 25 km hegymenet? Hmmm….. Meg is álltam körülnézni – és megpillantottam ott lenn a völgyben Répáshutát.

Gyorsan gondolkodni kezdtem. A túraterv 60+ km volt, ezer méter szinttel. Na de az nem lehet, hogy már felénél tartok. Gyors kalkuláció – Répáshuta 160 méter szinttel lejjebb van – na akkor toldjuk meg picit a túrát…!

Legurultam hát a faluba, tudván, hogy ez jó sok kapaszkodást eredményez majd visszafelé. Elég hamar le is értem, ahol aztán megtartottam az első pihenőmet. A kapaszkodást elkezdve még mindig jól éreztem magam…. Újra visszamentem a Borostyán-tetőhöz. Ezt a helyet élvezni kellett. Nem lehet elmesélni a Bükköt – fotóztam is, de a fotók nem nagyon adják vissza, milyen varázslatos ez a hely.

Na, ami ezután következett…. 15 km ereszkedés lefelé…. Bár a nyolcadik kilométer után elkezdtem unatkozni. Néha megálltam fotózni.

Felsőtárkány előtt nem sokkal az út le van zárva, és egy jó nagy kurflival beterelnek az erdőbe – ugyanis az út menti szikla nagymértékben omlik. És valóban , az út tele van lehullott, kisebb-nagyobb szikladarabokkal.

Aztán mivel már majdnem dél volt, a Felsőtárkányi tóhoz begurulva megálltam a büfésoron és megettem a jól megérdemelt ebédemet.

A jóízűen elfogyasztott ebéd után pedig begurultam Egerbe. Nagy kedvem ugyan nem volt, meg különben is tavaly voltunk, de azér’ egy karikát a belvárosban tettem.

E rövid belvárosi kitérő után aztán Noszvaj felé vettem az irányt. No, ezen a szakaszon már rekkenő volt a hőség, erdő semmi – inkább szőlők – és az egri belvárosból a Bükk-bércre feltekerni…… Na , becsületesen végigtoltam. Aztán onnan meg nagy gurulás a Csendülőig… ahol megálltam egy fotóra, ha már ennyire szeretem a doktor úr előadásait hallgatni…

Aztán még egy meglepetés ért, amikor Kedvesemet utolértem a Noszvaj – Bogács közti szakaszon. (Ő ma a Mezőkövesd – Szomolya -Noszvaj kört rótta) Így aztán beszélgetve, élménybeszámolót tartva gurultunk visszafelé. Még Bogácson az Oázis Apartmannál megálltunk egy remek házi lepényre. Aztán hipp-hopp vissza is értünk a szállásra.

Ja, és a felismerés…. Ezzel ma szembesültem, és egyelőre barátkozom vele, mert szokatlan. De örömteli. Mert nem csak hogy élvezem az erdőket, meg a hegymeneteket, hanem már bírom is. Nem azt mondom, hogy néha nem kell küzdeni, hanem csak azt, hogy most már több az élvezeti érték a mérleg serpenyőjében, mint a küzdelem.

A túra meg egy kicsit hosszabb lett, mint a 60-valahány kilométeres terv. ????

Azzal a határozott céllal terveztem meg ezt a túrát, hogy szintet lépjek végre. Ugyanis nem elég az, hogy minden túra hossza legalább háromjegyű szám (más nem is lehet ????). A szintek sajnos szintén háromjegyűek maradtak eddig. De csak eddig, mert a szintlépés megtörtént. ????

Nem túl korán indultam útnak, a reggeli napsugár már javában megvilágította a környező hegyeket.

Nyitásnak rögtön két kilométer kapaszkodással kezdtem, hiszen a Monostorapátiból rövid úton át akartam jutni a Káli-medencébe. Na ehhez kellett a monti, ugyanis volt benne 10% bőven, és persze nem is aszfaltos sztrádán közlekedtem.

A hegytetőre felérve rögtön ki is tárult a medence látványa. Az átkelés gyorsan sikerült, hamar a völgyben találtam magam – és sorra csodáltam a térség kis ékszerdoboz falvait – hegyeit.

Aztán hamar eljutottam a szintlépéshez, ugyanis azt találtam ki , hogy feltekerek Mencshelyig – az Óbudavári harapós emelkedőn át – nehogymá’ kevés legyen a szint. Várakozáson felül teljesítettem, és képzeljétek, élveztem ???? innen aztán elégedetten néztem szét, és igen, ezekért a látványokért, hegyekért jöttem újra ide……

Eeeeeegy jó hosszú gurulással aztán máris Csopakon tekertem, itt a Balcsi-parton folytattam az utamat, mert a terv szerint azért még ma vissza is kellett érni a szállásra ????

Egy kicsit megálltam Tihany-Gödrösnél, fotózgattam, nyújtottam picit.

Eme pihentető tevékenységek között méláztam, amikor egy félénk hang szólított meg: „Szia! Ne haragudj. Adhatok egy gémkapcsot?”???? Elég értetlenül nézhettem, mire a lány: „Nem mehetek addig férjhez , amíg ki nem osztottam ” Ja , így már minden rendben ???? Rögtön hármat kértem, de sajnos a felügyelő-bizottság csak egyet engedélyezett. ????

Na itt még kitaláltam, hogy feltekerek az apátsághoz, hátha kevés lesz a szint, és minden méter számit. Ja, meg különben is onnan lehet szép Balcsis fotókat lőni.

Innen aztán nagy gurulással folytattam az utamat. Nagy lendülettel, szembeszél sem számított – Révfülöpig meg sem álltam – ott is csak egy kulacs-töltésre. Aztán rohantam tovább, mert a Badacsonyt megkerülve terveztem visszatérni a felvidékre. A Római-út ebből az irányból is kellemes, de mi tagadás, az egész Badacsony is tetszik, szóval szeretem, na.

Azért jó volt leérni róla, mert a Badacsony után megszűnt az a zsongás, amit Csopaktól tapasztaltam – ugye mindenütt zsibongó, nyomuló tömeg élvezte a nyarat.

Nagyon jó érzés volt újra a nyugalomban, csendben és évezredes tanúhegyek látványától feldobva tekerni a szeretett dimbdombon.

Utam záró-szakaszán még egy montis útvonalat iktattam be, a Csobánc lábánál tekertem végig, hogy ne kelljen a 77-esen olyan sokat menni.

Nagyon elégedett vagyok. A szintlépés sikerült, a túra nagyon jó volt. Úgy látszik, ez a szerelem nem csak egy múló fellángolás volt ????