A nyugati-medence is sorra került

2016 volt az év, amikor sok évnyi tespedés után, súlyosan elhízva és mindenféle, ebből kifolyólag következő tünetegyüttes hatásaitól szenvedve úgy döntöttem, hogy szakítok az addigi életmódommal, és saját hajamnál fogva kirántom magam a kellemesnek tűnő, de biztos, hogy káros helyzetemből.

Még emlékeztem, hogy „annak idején” a kerékpározást mindig is kedveltem, tehát nekiálltam ennek a sportnak. Kezdetben 10-30 kilométeres gyakorlásokkal, majd felbátorodva, mind hosszabb távokon tettem próbára magam.

Sajnos nem volt zökkenőmentes ezirányú próbálkozásom. 2018 augusztusában kerékpárosbaleset nyomán hagytam ki hosszú hónapokat, majd 2019-ben a torockói hegymászás közben szerzett sérülésem nyomán hagytam ki szinte az egész szezont.

Újra meghíztam, újra legyengültem, sántítottam – de nem adtam fel. 2020 elején újra elkezdtem edzeni.

Szeretek a Balatonnál, főleg a Felvidéken tekerni. Az elmúlt években a Tour de Balaton keretei között ötször megcsináltam a keleti-medence körbetekerését (~80 km), begyűjtöttem ezzel néhány érmet. Azonban mindig is vágyakozva és irigykedve néztem azokra , akik ennél nagyobb távokat is le tudtak tekerni. Én örültem, hogy a rövidebbet is végig bírtam…..

Idén aztán felbátorodtam. Mihelyt megnyitották a nevezést, – lesz ami lesz, merjünk nagyot álmodni – a nyugati-medence távjára neveztem be, ami 168 km.

A mai napra minden összeállt a tekeréshez:

• jó hideg hajnal, 11 fok
• gyönyörű felhős ég, eső igéretével
• 40 km/h-s északnyugati szél

Na nem pont ezekre vágytam, de a kocka el volt vetve, ha menni kell, akkor menni kell. Rövidnadrágban (bízva a kitavaszodásban) de szél ellen három felsőben vágtam neki a távnak.

Pár perc alatt bemelegedtem, nem fáztam. Mintegy félórányi tekerés után máris meg kellett állnom egyet fotózni, mert a túloldalon már jól láthatóan feltűnt a Tihanyi-félsziget. Közvetlen közelről azt is megnéztem, hogyan korbácsolja fel a szél a Balaton hullámait….

Még 10 percnyi tekerés után aztán el is értem az első frissítőponthoz Balatonlellére, ahol mindenféle jóval vártak minket: Tej, kakaó, banán, túrós batyu, kakaós csiga…

Sokat fogyasztani nem bírtam – lévén túl korai időpont volt még (7:00) de egy pár perc lazítás az jól esett – aztán tekertem is tovább.

Mintegy órányi tekerés után Balatonfenyvesre érkeztem – a következő frissítőpontra – ahol aztán végre tudtam enni. Itt a változatosság kedvéért már volt pizzás csiga, sajtos pogácsa, tepertős pogácsa, sport-szelet, müzli.

Újabb órányi menet következett, amely során elérkeztem a Zala torkolatához, a Zala hídjához, ahol eszembe jutott életem egyik legfontosabb regényének az alábbi párbeszéde:

„– Hol van az a híd, Gergő bácsi? – Itt lejjebb a Zalán; nincs messzi, másfél óra alatt odaér az ember, ha jól kilép. – István bácsi azt írja, hogy négyre legyünk ott. … de hogy találok én egyedül oda? – Könnyen. Megy a parton, amíg a hídhoz ér. Másfelé nem is lehet menni, mert egyik oldalon a folyó, másik oldalon a berek. Csak a gáton. Kettőkor elindul, aztán odaballag.”

Innen is köszönöm Fekete Istvánnak, hogy alapvető emberi értékeket tanított nekem.

Az volt a terv, hogy Keszthelyen megállok egy rövid pihenőre. A kerékpárút viszont jól rejtve haladt a part mellett; észre se vettem, hogy elhaladtam mellette ???? Egyszercsak azt vettem észre, hogy az van kiírva a vasútra, hogy Alsógyenes. Ebből tudtam, hogy már az északi parton tekerek ????

Hajnalban, indulás előtt számolgattam. 12 órát adtam magamnak a túra teljesítésére, tehát félútra – Balatongyörökre – 6 órával az indulás után kellett megérkeznem. Ehhez képest mintegy órával korábban gurultam be a következő frissítőponthoz.

Itt az jutott eszembe, hogy „már megint zabálni kell” ???? de persze tudtam, hogy kelleni fog az energia a szigligeti, badacsonyi mászáshoz, szóval leültem a Balaton-partra és fogyasztottam.

Pár percnyi tekerés után aztán megint meg kellett állnom. Először is, a Szépkilátótól fotózni kellett – másrészt kisütött a nap, tehát rögtön lehántottam magamról két réteget ????

Így megkönnyebbülve kezdődhetett a mászás – először felkapaszkodtam a Szigligeti Vár mellett, ahol kerek számot mutatott a számláló: 1️⃣0️⃣0️⃣ km

Néhány további emelkedő leküzdése után aztán a Badacsonyon találtam magam, ahol némi pihenőt engedtem meg magamnak – meg most már a hidratálás is fontossá vált.

Mondtam már, hogy imádok a Római úton tekerni? Ezen a Badacsony félmagasságában húzódó úton már egyszer tekertem több évvel ezelőtt; emlékeztem rá, hogy mennyire tetszett. Most is meggyőződtem erről; szép a kilátás, és dimbdombon húzódik az egész, szóval minden jó.

A Római úton aztán végigérve legurultam a 71-es út mellé. Itt a Révfülöpön átvezető, alig méter széles, platánfák között kanyargó kerékpárutat kellett leküzdeni, amely tényleg nem egyszerű a rajta bonyolódó forgalom miatt – de sikerült, és begurultam az újabb frissítőpontra, ahol jó sokan pihengettek már.

Rövid, pár perces frissítés – kulacstöltés után indultam tovább. Következett az a rész, ahol egy picit csaltam. Ugyanis eddigi, ezen a környéken lezajlott túráim során tapasztaltam, hogy a kerékpárút vonalvezetésével itten szivatják a jónépet; először Balatonszepezden a 71-es út mellől felküldik a hegyre a jóembert, de olyan emelkedőn, hogy az rohadtul nem kívánatos 100+ km után; mindezt azért, hogy 2,5 km múlva egy veszélyes kereszteződésen át guruljanak le ugyanúgy a 71-esre… Majd Balatonakalinál meg Fövenyesnél azt játsszák, hogy a 71-es mellől leküldenek a strandhoz, hogy aztán a másik faluvégen remek, hosszú emelkedőkön kapaszkodhass vissza a 71-eshez….

Na, ezeket a helyeket én rutinosan elkerültem, elég széles szerencsére a 71-es út. ???? Tovább haladva pedig hamarosan megláttam – immár erről az oldalról – a Tihanyi-félszigetet.

Az volt a tervem, hogy Tihany hajóállomáson megpihenek, de aztán megint nem éreztem szükségét ennek – egészen a révig hajtottam – ahol megint épp egy komp várakozott arra, hogy felhajtsak rá. Így aztán megint hamar a Balaton közepéről fotózhattam.

A 8 perces út leteltével aztán a Szántódi oldalon pihentem pár percet. Majd aztán nyeregbe pattantam, és nekiindultam az utolsó etapnak. Nem tudom, mi történhetett, de belelkesültem. 25-27 km/h-val tekertem a cél felé, előzgetve a Tour de Balatonos társakat, minden biciklist. Annyira belelendültem, hogy a célkapura ráfordulás előtt arra lettem figyelmes, hogy integetnek: „ide, ide!” Majdnem túlmentem ????

Aztán befutottam, és már adták is az érmet.

Ezután hosszú percekig csak álltam, hitetlenkedve, csodálkozva. „Megcsináltam” – ez járt a fejemben. Konkrétan lefagytam. Máris vége? Aki csinált már ilyet, talán érti; egyszer csak felszabadul minden; az endorfinok elszabadulnak – és egyszerűen csak élveztem a pillanat varázsát. Szerintem ezekért a pillanatokért érdemes élni.

Hát idáig tartott ez a mese; történet arról, hogy SOHA nem szabad feladni; hogy kitartással, alázattal sok mindent el lehet érni. Így lett ez az érem legfényesebb mind közül.

U.i.: Hmm. Eztán talán hosszabb távval is megpróbálkozhatom? ????

– avagy még mindig finom az a kakaós csiga ????

Mit is írhatnék erről a túráról? Egyszer már bejött, finom volt „náluk” a kakaós csiga + Kedvesem is szeretett volna már egy százast tekerni. Na meg a pünkösdi „hosszú” hétvége nagy része esőzéssel telt – nagyon szeretünk volna azért egyet kirándulni – tehát nagyítóval kerestünk egy rést, amikor be lehetett suvasztani ezt a túrát.

Jó korán indultunk – jó korán lenn is voltunk Nánásiéknál – 8:50-kor. ????
Mi korán érkezők kérdezgettük az egyik alkalmazottat: mikor nyitnak? Erre bekiabál a másik alkalmazottnak: „figyu, mikor nyitunk???” ????

Szerencsére 9-kor ???? Így aztán megvettük azt a csigát, ami még mindig nagyon finom, sőt, a frissen facsart narancslé is állati jó náluk.  Így reggeli után aztán haza is indultunk. ????????‍♂️????????‍♀️

Időben, még a következő menetrendszerű esőzés előtt haza is értünk.

Szumma szummárum: nagyon kellemes volt, és hát a kellemesen jóleső fáradtságon kívül mást nem érzünk. ????????

 a déli part bejárása ????

Mára egy másfajta edzést találtam ki. Egy olyan edzést, amely felméri, hogyan bírom a monotonitást – a síkságot, a nyílegyenes utakat – na meg ebből kifolyólag az egész napos tekerést. Persze, egy darabig kellemes dombokon vezetett az út – Úrhida -> Szabadbattyán -> Polgárdi -> B.akarattya nagyon rendben volt. És jól is bírtam. Akarattyára érkezésemkor épp a hajnali pára oszlott – hajnalban eső áztatta a környéket.

Egy picit pihentem, aztán Siófokot vettem célba büfé- és kajaügyi szempontból. Persze ott nem találtam nekem megfelelő, olcsó, de igényes és kiülős büfét…. sebaj, megyek tovább, amíg nem látok olyat ????  Siófok, és főleg Zamárdi elhagyása után azonban szinte nihil volt, az utakon egyhangúság, forgalom semmi, büfé meg semmilyen. Csak toltam és toltam, de az elképzelt büfé csak nem akart eljönni…    Egészen Balatonszárszóig, ahol megtaláltam Róza mama büféjét, mely éppen akkor nyitott (11:00). Minden kívánságomnak megfelelt, tehát beültem reggelizni.

Ennyi pihenés után aztán újult erővel toltam tovább. Csak Lelléig, mert addigra befásultam az egyenes sík utaktól. Ránéztem az órára – még dél se’ volt – úgy döntöttem, van még időm meglátogatni Kedvesem családját, Látrányban. A falu persze a dimbes-dombos Somogyban van, de én úgy élveztem a hegymenetet…????  Beszélgettünk kicsit, Zsömének köszönöm a finom pogácsát.

Hamarosan útnak indultam az utolsó szakaszra -> Balatonszentgyörgy volt a cél. Lelle, Boglár, Fonyód az kellemes élmény volt. Fonyódon a „kötelező” képet a Badacsonnyal meg a Guláccsal megcsináltam aztán hajrá, tovább.

Na, ha valami unalmas, az a következő szakasz volt…. Pici mozgás a faluközpontokban, ha volt, amúgy unalom a köbön ????  Úgy befásultam, hogy valahol Balatonberény környékén beleugrattam egy olyan kátyúba (magyar kerékpárút-minőség) hogy azt hittem, szétszakadt minden – de egészben maradtunk, csak a nyereg bólintott le egy ricnit.

Na ettől felébredtem. Nemsokára elköszöntem a Balcsitól – Balatonszentgyörgy felé kanyarodtam. A végére még kaptam egy kis emelkedőt (Somogy ????) Aztán még mindig szép időben megérkeztem a vasútállomásra.

Itthonról indulva ???? – aztán meg küzdelem a széllel ????️????️

Nem sikerült a túrára a megfelelőbb napot kiválasztani. Idén eddig még mindig szerencsésen választottam, de a mai nap az nem volt tökéletes. Mármint időjárás-ügyileg. A vasárnapot választottam sajnos. Tudtam, hogy szombat hűvösebb marad, vasárnap meg jóval melegebb, de sokkal szelesebb lesz. Azonban a 20 km/h-s szél majd csak 13 óra körül jön – így tudtam. Addigra meg majd túl leszek a túra zömén.

Nem így lett….

Na de kezdjük az elején.

Jó korán és elég hűvös időben (4 fok) vágtam neki a túrának Nem igazán öltöztem téli cuccokba.

Csípős volt a reggel, fázott a kezem a nyári kesztyűben, egészen addig, amíg fel nem értem Nadapra. Ott meg aztán jött a „nadapi fal” amit meg kellett mászni. Nem is fáztam aztán. Bár a hegy túloldalán legurulni, az árnyékos erdőben – na az nem volt azért még túl kellemes.

Szerencsére volt mivel foglalkoznom a hideg helyett – Lovasberény után elkezdődött a dombra mászás. Igazából elég jó lendülettel vettem az akadályokat. Azért örültem, amikor feltűnt előttem a Vértes vonulata.

A szinte kihalt Csákváron (ilyen üresnek se’ láttam soha a Csuta Cukrászda környékét) megálltam egy gyors pihenőre – szendvicsezésre, aztán sietősen indultam is tovább legyőzni a mumust.

A mumus számomra a Csákvári oldalról megmászni a Vértest, mert tudtam, hogy 5,5 km emelkedő, és még soha nem mertem nekiállni.

Itt kellemesen csalódtam. Óvatosan vágtam neki, de aztán mind nagyobb lendülettel mentem felfelé – megmondom őszintén, kellemes volt, nem pedig fárasztó. A tavaszi Vértes pedig csodálatos. Nem tudtam betelni a látványával. A virágillat, a friss zöldek mindenütt ????

A hegytető körül járhattam, amikor egyszer csak hátbafújt erőteljesen a szél – meg is álltam megnézni a térképet – hát megérkezett, nem 13 órakor hanem 8-kor, és nem húsz, hanem 40 km-es szél….

Na de elhessegettem a zavaró gondolataimat a visszaúttal kapcsolatban – most még hadd élvezzem a Vértest!

A mumus tehát le lett győzve, kedélyesen legurultam a hegy másik oldalán, és a majki tónál álltam csak meg egy pár perces pihenőre.

Innen pedig jó hátszéllel nem is volt megállás a tatai Öreg-tóig, könnyedén elvitorláztam ide. Itt egy kicsit többet pihentem, fotózgattam, kajáltam, gyönyörködtem.

A vizet elég jól felkorbácsolta a viharos lökésekkel nyomuló délkeleti szél. Nekiindultam a visszaútnak, de rögtön vissza is hököltem; nagyon telibe kaptam a szembeszelet. Szerencsére hamar a tó menti erdőben tekerhettem, ezért aztán mindjárt kellemessebbé vált a dolog.

Sajnos azonban az erdős rész hamar véget ért, és onnantól kezdve farkasszemet néztem az állandó, totálisan szembe fújó széllel. Szerencsére, hogy Tatabánya Felsőgalla – Szárliget felé vezetett az utam, mert ez végig-végig emelkedő, 10 km-en keresztül.

Biztos megvan a fizikai magyarázata, hogy miért van az, hogy a hosszú emelkedőket jól abszolváltam, de amint felértem a csúcsra vagy fennsíkra, a szél óriási erővel tolt visszafelé, és rettentően leromlott a teljesítményem.

Aztán odaértem a Váli-völgyhöz, ami kellemes élmény…. lehetett volna, de mivel majdnem sík – vagyis nagyon enyhe dimbdomb, brutálisan zavart a szembeszél. A végén már percenként néztem az órámat, hogy mennyinél tartok? mert tudtam, hogy 130 km-nél fordulok ki végre (Baracskánál) a szembeszélből.

Hát nagy nehezen odaértem végre. Megálltam és le is csekkoltam a térképen, igen – totális szembeszélben jöttem, 60 km-t, és 40 km/h körüli lökések voltak.

Kifordultam végre a szélből, és ott jött a Baracskáról kivezető 2 km-es emelkedő, amit egyenesen élveztem….

Hamar fel is értem, aztán csak nyomtam a pedált, hogy Kápolnásnyék határában átadjam a múltnak az eddigi rekordomat, amit 2018-ban értem el – viszlát, 135 km-es rekord!!!

A déli parton jó sokan tekertek, de én, mint akit fenékbe rúgtak – megtáltosodtam, és 22-23 km/h-val nyomtam hazáig.

Az egyéni csúcsomat meg megjavítottam, nem 1, nem 2, hanem 20 km-el ????

155 km lett a mai eredmény.

Eljött hát május. Valahogy átvergődtünk ezen a hűvös-nedves-előtavaszon, s íme, május elsején beköszöntött nyár.

És ha már május, akkor… Gran Fondo!

Az időjárás tökéletesnek ígérkezett. Kis esőt- szemerkélést jeleztek hajnalra – de ez engem még úgy sem zavart, hogy minél korábbi indulást terveztem. Még 7 előtt el is indultam.

Hamar beértem Fehérvárra, aztán hamar meg is álltam, ugyanis az ügyeletes szemerkélő eső alá értem. Fel is vettem az esőkabátot gyorsan, elázni nem akartam, messze még a 100 km vége…..

Na az eső egész addig tartott, amíg átértem Fehérvár másik végére. Ott pedig vetkőztem. Kicsi szárítkozás után aztán végre „rendesen” útra keltem.

Úgy örülök, hogy rátaláltam a kommot-ra! Végre egy jól használható navigációs progi.

Ma például talált egy olyan utat nekem, amin járva végre nem kellett az igen rossz minőségű és még annál is forgalmasabb úrhidai útra kimenni… A Vízaknai utca végénél van egy aluljáró a gyorsforgalmi alatt (ezt nem tudtam) és ezen átkelve, és a sárpentelei erdő gyalogösvényén átvágva hipp-hopp Sápentelén, majd Sárszentmihályon találtam magam.

A Sárrét dimbi-dombijának a tetején, Sárkeszin megálltam egy fotó erejéig, mert ennek a látványnak nem tudtam ellenállni.

Az első pihenőt Berhidára terveztem – időben meg is érkeztem, hogy nyugodtan elfogyasszam reggelimet. Itt tovább vetkőztem, mert kezdett már nagyon jó idő lenni.

Kaja után hamar ismét nyeregben – egyik kedvenc részem következett: a Vilonya-Királyszentistván rész, ami kellően dombos, ráadásul még ki is néz valahogy. (jól ???? )Ezután már hamar megláttam a Balatont. Fűzfőn a felső (nem parti) részen mentem, amíg lehetett. Aztán csak levisz az útvonal a parthoz; Fűzfő-Tobrukban megálltam egy gyors kulacstöltésre, de igazából az volt a cél, hogy Füreden ebédelek.

Na persze, nem a parton, voltak sejtéseim, mi lehet ott május elsején, amikor jó az idő. Meglepően gyorsan oda is értem. Leültem fent a fő téren, eszegettem, miközben az útitervemen gondolkodtam. Az volt az eredeti terv, hogy eltekerek Tihanyig, ott átkompozok Szántódra, majd onnan Siófokra gurulva feldobom a biciklit a vonatra.

Csakhogy….                                                  

75 km-nél tartottam Füred Fő terén, és semmiféle fáradtságot nem éreztem.
Gyors kalkuláció, térkép-nézés, és jól megtanácskoztam magammal, hogy felmegyek csak egy picikét a Balaton-felvidékre, mert azt úúúúúgy szeretem, aztán Pécselynél lefordulok majd Aszófő/Tihany felé, igazán nem árthat meg az a 10 km és 120 m szintemelkedés pluszban.Így is tettem….Füred határában aztán rögtön meg is kaptam, amire vágytam… hát akkor nyomjad neki! De hát ez a látvány hamar elém tárult, ez az én szerelmetes Balaton –felvidékem!

Csak az a baj, hogy hamar Pécselyre értem. A kereszteződésben meg sem álltam, egyenesen mentem …nem, nem Aszófő, hanem Vászoly felé. ???? Na majd onnan visszajövök Balatonudvariba. Tudtam, hogy Vászoly előtt van egy jófajta és hosszú 10%-os emelkedő- nahát, nesze, nyomjad!
Persze minden véget ér, az emelkedő is, a táj viszont megmaradt, az én képes felemről meg nem lehetett a vigyorgást letörölni.

Vászolyban természetesen NEM kanyarodtam Udvari felé ???????? Az a baj, hogy Dörgicsénél nincs tovább. Ott a Balaton felé kell kanyarodni. Azonban Dörgicséröl le, Akaliba…. Aki még nem próbálta, tegye meg. Élvezet.

Akaliról nyomtam egy gyors szakaszt a Tihany-révig, gondoltam, majd pihenek egyet ott. De nem. Épp indulásra készült a komp, szóval várnom se kellett. A Balaton közepén lőttem pár fotót.

Szántódon ismét kulacstöltés, aztán irány Siófok! 115-nél tartottam ekkor, de oda se neki, előzgettem mindenkit jóleső érzéssel, helló, hobbiciklisták ???? Siófokon tettem egy kanyart a víztoronynál, vettem egy vonatjegyet, a számlálóm eközben 130km-re ugrott – aztán ki is kellett mennem az állomásra, mert a vonat is érkezett rögvest.
33 perc álldogálás után meg is érkeztem Fehérvárra. Innen még nyomtam haza 9,6 km-t, de az nem ér, mert a vonaton kipihentem magam ????
Meglepően jó kedvvel, és energikusan értem megint haza ????????????????????????