Eleinte még volt mit nézni. A megrongálódott útszakaszhoz leérve örömmel tapasztaltam, hogy hat nappal az árvíz után a partfal megerősítve, az út szintbe feltöltve.
Hogy nincs burkolat, az eddigi események nyomán senkinek sem hiányzik. Örülnek, hogy folyik az élet tovább, a Hidegség vize pedig a saját medrében. A Gyimes-völgyének ezen 28 km-es szakaszát még egyszer jól megbámultam, jól megjegyeztem, majd egy búcsúfotóra megálltam még a tetőn.
Így elbúcsúzva kedvenc vidékemtől már csak a hosszú, és türelmes gurulás várt rám Torockóig, 50 falun és 4 városon át…. ~7 óra alatt sikerült leküzdenem ezt a közel 300 kilométert. Kora este volt, amikor elfoglaltam a szállásomat, és még egy rövid sétára is jutott időm vacsora előtt.
Másnap bőséges reggeli után nyeregbe szálltam, és elindultam leküzdeni a hátralevő több, mint ötszáz kilométert. A Királyhágóig még csak-csak elnézegeti az ember a tájat, de onnan leszaladva a síkságra, kezd ingerszegénnyé válni az utazás. A schengeni határig ~28 falu, 2 város + Nagyvárad is útba esik…. A határt átlépve az út nyílegyenesre vált, és a falvak is megritkulnak. Ezt a szakaszt leküzdeni Dabasig, rendkívül unalmas…. Kenderesen megálltam pihenni a Horthy-kastélynál, arra gondoltam, hogy megnézem egyszer, ha már ennyiszer elmentem mellette.
Azonban felvilágosítottak, hogy a belépőjegy tárlatvezetést is tartalmaz, amely alsó hangon két órás…. Tehát erről lemondtam most. Majd egyszer talán….. csak ne lenne olyan messze Gyimes…. Később egy nagyon izgalmas helyen (valahol Szolnok és Abony között) kipipálhattam a motorban a 40.000 -et.
Egyszercsak elértem végre az agglomerációt, innen már több inger éri az embert, egyre jobb kedvvel tettem meg az utolsó 80 kilométert.
Még nem tudtam feldolgozni magamban az összes élményt, mert nagyon mozgalmas volt ez a túra. Volt benne hegymászás, árvíz, újjáépítés összefogással, új tájak – helyek bejárása, régi ismerősök köszöntése, szórakozás, új ismerősök megismerése…. sok minden. És az én drága Gladiusom pedig megmutatta erényeit. Sokan bátornak neveztek, mert egyes-egyedül belevágtam ebbe a túrába. de én nem bátorságnak nevezném ezt, hanem bizalomnak – bíztam magamban, és a jól karbantartott technikában. Így vált ez a túra felejthetetlen élménnyé!
A végére pedig lássuk a számokat: 10 nap, 2220 km, 77,4 liter benzin – 3,48 liter/100 km fogyasztás.
Nagyon jól aludtam. De a hajnal eljött, és besettenkedett a szobába – de valami furcsa volt. Hamar rájöttem, az a szürkeség, ami nem illett a képbe. Kinéztem, és megláttam, hogy köd borítja a tájat…. Ma nem kértem reggelit, mert még otthoni szendviccsel is bőven el vagyok látva. Bepakoltam a mai napra a hátizsákot, és hát nem húztam tovább az időt… elindultam… majd csak eloszlik a köd.
A Székelykő valahol ott magasodik a ködben…
Az első félóra séta után elhagytam a köd-zónát, addigra már a völgyben is oszlani kezdett a köd.
Séta… erős kaptató volt, de semmiképpen sem megerőltető. Különben is csak egy zöld mező volt, domboldallal. Aztán egyszercsak megváltozott minden. Egy kőtenger előtt találtam magam, ami 10-15 cm-es szürke bazalt kövekkel volt beterítve. Hát kellemesnek nem volt mondható ezen a séta, de leginkább is bokatörő, mert folyton gurultak mindenfelé. És a meredekség is megváltozott. …
A szürke bazalttal terített részt leküzdve arra gondoltam, hogy itt már csak jobb jöhet… így is lett. egészen jó ösvényt találtam, csak azok a mindenhonnan szabadon elguruló kövek ne lennének útban….
Persze, az a szikla nem akart közeledni, ami fölé elvileg fel kéne érni. Ellenben az „út” egyre durvábbra kezdett váltani. Kezdett nagyon meredekké válni és már minden lépés előtt gondolkodni kellett, hova teszem a lábam, melyik kő stabil és melyik gurul ki a lábam alól.
Na ez volt az a pont, ahol eltettem a fényképezőt, mert féltettem. Nem akartam egy rossz mozdulat miatt odacsapni valami kőhöz… Egy helyen aztán találtam egy elég biztosnak tűnő sziklát, amelyre le tudtam ülni pihenni, illetve végre le tudtam fotózni, hogy milyen nyaktörő meredekségű helyen járok épp….
Aztán tovább durvult a helyzet. Szinte függőleges falon kellett mászni, biztos köveket, fogódzókat keresve…..
Na, itt jött el az a pont, amikor rájöttem, hogy nem játszani hívott a Székelykő, hanem igazi emberes megpróbáltatás vár rám. És még hol lehet a csúcs…. Ahogy kapaszkodtam felfelé, egyre többször kellett megállnom pihenni, igazán kimerítő volt a kapaszkodás…. Cserébe egyre jobban kitárulkozott a táj.
Még kb. fél óra kapaszkodás kellett ahhoz, hogy felérjek a csúcsot megelőző nyeregbe. Itt végre szilárd talajt éreztem a lábam alatt, itt végre le tudtam ülni a fűbe, mint otthon….
Kicsit kifújtam magam, és megállapítottam, hogy a csúcsig még kb. 20 méter (szintkülönbség) mászás vár rám, köveken kapaszkodva. Itt már nem adhattam fel- nekilódultam – és hamarosan megpillantottam….
Nem…. ezeket az érzéseket nem lehet leírni…ki kell próbálni, meg kell csinálni… Két és fél óra kemény kapaszkodás után egyszercsak ott állsz a Világ tetején, elönt az endorfin és a talpadtól a fejed búbjáig elzsibbadsz… Öröm, hála, boldogság… és nem is tudom leírni, mik rohanják meg az embert… Meg akarod ölelni a Világot, hiszen olyan gyönyörű és szép….
Innen fentről mindent látni, múltat, jelent s jövőt. És boldog vagyok, hogy láthatom ezt a teremtett csodát – ez az amitől szép a Világ.
Nem tudom, mennyi időt tölthettem ott fenn. Egy biztos, nem tudtam betelni az érzésekkel. De egyszer el kellett határoznom magam, hogy indulok, mert holnap ismét utazás vár rám. Fájó szívvel indultam neki az ereszkedésnek. De hamar rájöttem, hogy ennek fele se tréfa! Egyszerűen lehetetlen volt azokon a hajmeresztő meredek falakon lefelé menni…. Bizony, meg kellett fordulnom, és a mászási pózt felvéve, csak még lassabban, kőről-kőre ereszkedve, biztos pontokat keresve megindultam lefelé. Ereszkedés közben százszor is átgondoltam, hogy biztosan itt jöttem fel? Egyszerűen nem akart vége szakadni a kimerítő ereszkedésnek. Aztán egyszercsak ott volt előttem a bazalt-tenger, amiben igyekeztem nem kitörni a bokámat, ha már idáig eljutottam. DE ezt is leküzdöttem, és már a hegy alatti nagy réten gyalogoltam (csak a lábaim ne lennének gumiból…) Még visszatekintettem diadalmasan a hegyre: téged tehát leküzdöttelek…!
Fél órányi gyaloglás után lenn is voltam a faluban. Kicsit körülnéztem, souvenirt és hideg sört keresve.
Kis séta után, 2 hideg sört elfogyasztva hallottam meg a hírt, hogy a mászásról az oklevelet is lehet kapni, ha a Forrás borozóban jelentkezem. Így is volt, hivatalos, pecsétes okiratot kaptam a mászásról.
Aztán hazatértem a szállásra, lezuhanyoztam, aludtam egy jót, majd megettem a jól megérdemelt vacsorámat, ami laskaleves és igazi jó töltött káposzta volt. És a pálinkát meg a sört se felejtsük ki.
A mai napon felejthetetlen élménnyel lettem gazdagabb. Talán életem mászása volt; és úgy érzem, most már igazán megérdemlem a „Hegyjáró Manó” nevet.
„Gyere mondj egy mesét, – mondd el, hogy a Világ mitől szép – én hallgatom, – és egyszer talán tovább adhatom…” . /Ádám Attila/ . Nagyon remélem, ezzel a leírással én is adhattam valamit nektek…..
A túra fotóalbumát ITT találhatod, a mászásról animációt ITT találsz. Mindkettőt érdemes megnézni.
Valóban, már legalább fél éve erre a napra vártam! Már két napja lázas izgalommal készültem, pakolgattam, szortíroztam, motort ellenőriztem…. aztán csak felvirradt a mai nap végre! Megittam a reggeli kávémat, felpakoltam a motorra a táskákat…aztán búcsút intettem….start!!
Az M0 – 4 – 42 útvonalat választottam, mert ráérősen akartam menni. Ma csak Torockóig kell eljutnom. El kell mondjam, hogy Szolnokig eljutni a 4-esen nagyon gáz. Agglomerációs forgalom, útépítések, terelések garmada…. Na de onnan aztán teljesen eseménytelen úton jutottam el a határig. Ott egy komoly határellenőrzés alkalmával rám pillantottak 🙂 majd mehettem tovább. Nagyváradot elhagyva elkezdtem az eget bámulni, ugyanis az eddigi kékségen bizonyos gomolygó dolgok jelentek meg. Mindegy, én haladtam, amíg Élesden be nem kellett állnom egy üzlet tetője alá, hogy kényelmesen felvehessem az esőruhát. Gondoltam, kicsit megáztatom a szemerkélő esőben. Egészen addig, amíg egy valóban komoly zivatar alá be nem futottam, illetve egy benzinkútra, ahol kényelmesen, tető alatt ebédeltem két szendvicset – úgyis rég elmúlt már az ebédidő. A zivatar javát kivártam – talán fél órát – majd tovább indultam. Néhány kilométer megtétele után újra meg kellett, állnom, ezúttal vetkőzni, mert kezdett nagyon meleg lenni. Innen már csak az egyre közeledő, magasodó hegyeket kellett bámulnom – és hamarosan el is jött a következő pihenő – a Királyhágó tetején. Itt megálltam, és még egy pillantást vetettem a mögöttem maradó síkságra – innentől a hegyeké lesz a főszerep.
Fél órás pihenő után aztán újra úton voltam. Mintegy 35 eseménytelen kilométer megtétele után egyszercsak torlódásba futottam…. jajj, ezt már ismerem. Csak egyet jelenthet….baleset. Álltam egy darabig a sorban, aztán úgy döntöttem, szépen elindulok a sor mellett…de nagyon-nagyon figyelve…. mert 2012-ben az akkori motoros túrámon már egyszer elvették a jogsimat (de visszakönyörögtem a rendőrtől, szóval rosszat nem mondhatok rá) a torlódás előzéséért. Szóval hat szemmel figyelve ballagtam, és lassan eljutottam a probléma forrásáig.
Egy kamion egyszerűen lement az útról, és épp a (sárga) daruhoz kötötték , hogy kivontassa onnan. Kb. fél óra előkészületek után megtörtént a nagy húzás – és egy hatalmas csattanással elszakadt a (karom vastagságú) drótkötél….. Na, ekkor a rendőr szépen félreállította a béna darust, és végre elindulhattunk. Itt a hegyek között sajnos ez van; sokszor láttam már – egyszerűen nincs alternatív útvonal, ahova el lehetne terelni a forgalmat…… Így aztán kicsit megkésve, de nem elkésve folytathattam az utamat Torockó felé. Szinte eseménytelen úton haladtam – még annyit kell megemlítenem, hogy a fő útról letérve az utolsó 8 km áldott jó útminősége miatt az első telókat jól lekoppantottam…. mert nem vettem észre időben egy kátyút…. (ezekben nem volt hiány…) A szálláshoz érkezésem sem volt eseménytelen…. pont a ház előtt a motor azt mondta, hogy se kép, se hang… Minden elsötétült. Hirtelen bennem is, és kétezer gondolat indult be a fejemben. Betoltam az udvarra.. a házinéninek el is panaszoltam, aki jófajta pálinkával nyugtatott 🙂 Lepakoltam a táskákat, lekaptam az ülést, és elkezdtem mozgatni a biztosítékokat – vezetékeket. Egyszercsak – lőn világossság a műszerfalon. Na, megnyugodtam, akkor csak valami érintkezési probléma van -ezek szerint nem nagy a baj. Erre gyorsan meg kellett innom még egy pálinkát. Emígyen megérkezve felpillantottam az udvar felett tornyosuló Székelykőre – hú – holnap megmászlak!!
Végül megnyugodva, kellemes hangulatban leültem vacsorázni – ami csorbaleves és valami nagyon finom zöldséges rizseshús volt.
A mai motorozás nem volt eseménytelen, ámde sikeres…. és nyugodtan tudtam lefeküdni az a jó. A megtett táv pedig 530 km lett a végére.
