Már megint egész héten aggódva figyeltem a időjárást. Már április vége közeledik, és még mindig ott tartunk, hogy hajnali fagyok, 6 fokos nappal, hidegfront, eső….

Mindenesetre azt tudtam, hogy mennem kell. És ha már van egy napom rá, akkor 100 alatt nem fogom megúszni ????

Reggel aztán vártam. Mégpedig arra, hogy kússzon má’ feljebb az a fránya hőmérséklet – 4 foktól figyeltem, kilencre nagy nehezen elérte a 9 fokot – fel is pattantam a paripára rögvest.

Na, sokan még nem tekertünk ekkor, szépen végig gurultam az északi parton, majd onnan Pusztaszabolcs felé vettem az irányt. Az volt a terv, hogy itt kajálok – így is lett. Szabolcs vezér társaságában aztán elfogyasztottam a két kiflimet tejeskávéval – aztán máris újult erővel nyomtam a pedált.

Idáig jól ismertem az utat a hétközbeni edzésekből – innen vizsgázott az újonnan beszerzett navigációs app, a komoot. Nagyon kíváncsi voltam, hogyan is vezet át lefelé, úgy, hogy ne érintsem a 6-os utat….

Nos, ez Adonyig jól sikerült ???? onnan viszont nem talált más utat, ami túrabeállításaimhoz megfelelt volna – szóval 5 km a hatoson…. Aztán egyszercsak beküldött a kulcsi kertek közé, de örömmel engedelmeskedtem neki ???? Túl sok volt a gyors autó.

Innen aztán végig-végig a Duna közelében (azért csak közelében, mert az ártéri erdőtől semmit nem láttam). Így aztán egészen a Szalki-szigetig el kellett tekernem, hogy megállhassak szépet nézni ????

Innen aztán már nem volt más hátra, mint megkeressem a kilátópontot a Dunára, ahol egyszer már három éve jártam. Nagy örömmel tekertem a város felé, amikor a navi leterelt a főútról és a Római-városrész felé küldött; hirtelen 12%-os emelkedőn találtam magam. ????

Leküzdése után még kavarogtam egy kicsit a fenti városrészben, de azért csak meglett az a Dunára néző fotó…

Itt megettem a bőséges ebédemet – egy energiaszeletet ???? Aztán indultam Nagyvenyim felé. Dunaújvárost elhagyva aztán itt is jöttek a kihívások – a 70 km/h-s autópályára vezető útra szorgalmasan kirakták a zöld, kerékpáros útvonalat jelző táblácskákat is …. Szóval, ismét gyors autók között… Szerencsére ez csak olyan 2-3 km-es szakasz volt.

Aztán csak haladtam a következő tervezett állomásom felé. Mezőfalva következett. Sok évvel ezelőtt ennek a közelében voltam katona, emlékek fűznek a Fő térhez, ahol megálltam pihenni.

Itt aztán megettem az igazi energia-szeletet ???? amit még reggel vásároltam, a csokis-túrós rudat, amiről evés közben derült ki, hogy nem csak kívülről csokis, hanem belülről is csokikrémes, túrós, baracklekváros ???? Ennek megfelelően nagy lendülettel índultam hazafelé. Mivel kerékpárúton haladtam (bár nem vettem észre) rendszeresen tájékoztattak erről, és megörültem, amikor ki volt írva, mennyire lakom (Nem, nem a 6 km…)

Nah, innen aztán nem sok érdekfeszítő dolog történt – nem is nagyon álltam meg sehol. Majdnem sík végig, illetve naggggyon enyhe dimbi-dombi, szóval rettentő unalmas szakasz volt ez. A tájban a legfőbb látványosságot az itt-ott néha feltűnő rikítóan sárga repcemezők jelentették. Ezen kívül másról nagyon nem is tudok beszámolni.

Hát ennyi, alig vártam, hogy hazaérjek. A végére egy kicsit érezni kezdtem a térdeimet – meg is fejtettem miért. Az órám szerint az út 80%-a síkság volt, emelkedő pedig 13%. Szóval egész nap tekertem…. Ezért IS jobb a hegyvidéken tekerni.

Napok óta lestem az yr.no, idokep.hu és a meteodat.cz előrejelzéseit, mert áprilisban nem akartam későre hagyni a Gran Fondo teljesítését. Ezért aztán az utóbbi napokban naponta többször ellenőriztem, mikor is kéne menni, mikor engedi meg a szél, a hőmérséklet és a csapadék, hogy túrázzak egy jót.

Pár napja aztán eldöntöttem, hogy hétfő lesz az a nap, amikor szerencsésen együttáll minden az induláshoz. Ennek érdekében vasárnap ledolgoztam a hétfőt, így aztán nyugodtan készülődhettem a mai menetre.

Illetve nyugodtan készülődhettem volna, de a hidegfront, aminek keddre ígérték az érkezését, azt ma hajnalban már 13-15 órára jelezték.

Még jó, hogy korán kelő vagyok, ezért aztán ki tudtam tűzni az indulást 6:30-ra – ami majdnem sikerült is – pár perccel utána útra keltem.

A hőmérséklethez jól felöltözve, szélcsendes időben, néhány fátyolfelhővel tarkított ég alatt indultam el. Már az Úrhidai úton haladva köszönhetően a jó minőségű magyar utaknak – a telefontartóm bilincse feladta – lekonyult, a telefont el kellett tennem  a táskába. Az első 20 km-t amúgy kellemes tempóban megtettem Úrhidáig egy lendülettel.

Ittam egyet, aztán irány Szabadbattyán. Persze a két település között ~1,5 km dűlőúton kell átkelni, de még ez is sokkal jobb, mint a 7-esen autók között….

Battyán után aztán elkezdődik a folyamatos huncut emelkedés – mely ezen az útvonalon Balatonfőkajárig tartott. Polgárdiba érve némi éhséget éreztem, így aztán megálltam egy kis időre enni, aztán csak tovább, máris.

Fülén sem hajtottam át megállás nélkül, itt a Trianoni emlékmű fotó kedvéért álltam meg.

Még egy kisebb emelkedő leküzdése után Már gurultam is be Főkajárra, majd hamarosan elhagyva már láttam Balatonakarattyán a Csittény-hegyen levő házakat. Hamar oda is értem. Balatont akartam fotózni, ezért kerestem egy kilátópontot, ahol le tudok ülni és kicsit megpihenni. Egyszercsak a Nánásiék boltja előtt gurultam – nem volt vásárló ott – így aztán benéztem, és vettem egy kakaós csigát – de csak eltettem későbbre.

Aztán a bolt közelében találtam egy kicsi, szinte rejtett kilátót, ahol el tudtam készíteni a fotókat a vízről.

Innen Papkeszi felé vettem az irányt – de a Kisfaludy-sétányon gurulást persze nem hagytam ki.

Ezután kis segítséget kértem a Naviki-től, hogy minél egyszerűbben átjussak oda – de hát amit művelt navigáció címén, az kritikán aluli volt. Mivel nem tudtam a kormányra tenni a telefont, ezért csak hallgatni tudtam. De hát az összes fordulást késve mondta be, és utána állandóan ezt hallottam „a Naviki újratervezte az útvonalat”. Egy idő után a Kenesei szőlőhegyen találtam magam poros utcákon kanyarogva (nem tudom hány km, de volt egy óra veszteség, az biztos) aztán begurultam,  kikapcsoltam a navikit és visszamentem az utolsó biztos ponthoz és lőn: jobban megleltem az egyenes utat az irányérzékemre bízva. (Ismertek olyan kerékpáros navigációs programot, ami megbízható, és még nem próbáltam?) Na de! A Papkeszi útra ráállva a az időközben megerősödött szél haverré vált, és én vitorlázva repültem vele.

De annyira, hogy nem akartam megállni még inni sem. Végül azért Nádasdladányban megálltam; a Nánásiéknál vásárolt kakaós csigát megettem (nagyon finom volt, tényleg!) 

Innen aztán már egy rövid fehérvári lábnyújtóztatás erejéig megszakítva – jöttem hazáig. Az utolsó 8 km- nél néhol cseppent már az eső, de csak nagyon szolidan, és tényleg egy-két csepp csak.

Nagy lendülettel, feldobva, és egyáltalán nem fáradtan értem haza.