A mai napon észak felé vettük az irányt. Indulás után egy szép kisvárosban, Oberwölzben álltunk meg először. Itt a belvárosi üzletsor egyik kirakatánál megtankoltunk 🙂
Tankolás után a Kulm-i sísánc felé indultunk. Liezen mellett egy csudajó kis torlódásba futottunk bele, de leküzdöttük, és ezután már hamar odaértünk. A síszezon így július végére már elmúlt, ezért aztán nem találtunk nyitva semmit a vécén kívül, tehát a mászás és a libegőzés elmaradt 🙁
Kajálgattunk, beszélgettünk, csináltunk pár fotót, majd a társaság úgy döntött, hogy a Sölkpass felé vesszük az irányt. Még mielőtt a hágóra elkezdtünk kapaszkodni, előtte még megálltunk a Bräualmbach és a Grossölkbach folyók összefolyásánál épített duzzasztógátnál, ami fölé ki lehet sétálni, és elég pazar látvány jutalmazza az embert.
Aztán már indultunk is tovább…. Ki-ki vérmérséklete szerint csapatta végig a hágó csúcsáig; fenn találkoztunk, és fotós, gyönyörködős szünetet tartottunk. Nehéz szavakba önteni, milyen a látvány – én mindenkinek azt javaslom, aki még nem járt erre, hogy egyszer jöjjön el a Magas-Alpokba, nem fogja megbánni. A környék lenyűgöző, az infrastruktúra szuper.
Miután kigyönyörködtük magunkat, leereszkedtünk a hágó déli oldalán. Következő úticélunk a Günster-vízesés volt Schöder mellett. Maga a vízesés páratlan látvány, de mellette még egy mini állatkert is található állatsimogatóval, mely még egy külön program 🙂
A vizes és simogató élmények után pedig Murau felé vettük az irányt. Egy tankolás erejéig itt is megálltunk, majd a jól megérdemelt vacsora felé vettük az irányt.
A mai nap nagyon a kedvemre való volt; volt benne jó sok élménymotorozás, és sikerült végre elég sok fotót is készíteni – azokból sosem elég – mert motortalan téli napokon jó ezeket visszanézni, újraélni.
A túrán készült fotóimat ITT tudod megnézni, illetve az alábbi képre kattintva megnézheted a tekergésünket animáción.
A mai napra egy – fotókról – igazán jól ismert túracélpontot választottunk: Az UNESCO által világörökséggé nyilvánított Hallstatt környékét.
Csodaszép napsütésben indultunk szálláshelyünkről, és kanyarogtunk a Mura völgyében. Első állomás egy tankolás – lett volna – de nem boldogultunk a teljesen automata benzinkút kezelésével. Ezért aztán tovább robogtunk, és egy „normális” benzinkúton megetettük a vasakat. Hanem továbbindulás előtt elkezdett szemerkélni az égi áldás…. szóval megint öltöztünk – esőruhába. Így aztán változó intenzitású, de inkább szemerkélő esőben folytattuk utunkat a Sölkpass hágó 1788 magas csúcsa felé. A csúcs környékén elég méretes hófoltok mellett haladtunk el, majd a másik oldalon leereszkedtünk az Enns völgyébe. Ma tehát az Óperencián túl is jártunk 😉 (Legendák szerint a kalandozó magyarok korából származik az elnevezés, amikor az Enns folyótól északra jártak t.i. „ober Enns” akkor jártak az Óperencián is túl). A képre kattintva megnézheted animáción, hogyan jutottunk át a hegyeken.
Tehát, továbbra is szemerkélő esőben érkeztünk az Óperencián túli Hallstatt gyönyörű falujába.
Itt egy rövid sétát tettünk a főutcán.
Aztán úgy döntöttünk, hogy a közelben található látványvasúttal felmegyünk a hegytetőn található kilátóba, és a sóbányába. A hegyoldalban található siklóvasútba beszállva megtapasztalhattuk, hogy milyen lehet a föld felett lebegni, az üvegfalú fülke elég tekintélyes sebességgel haladt felfelé a meredek hegyoldalon.
A tetőn a társaság kétfelé vált; egyik fele a sóbánya felé vette az irányt, amely bemutatása egy órás várakozás után másfél órás program volt. Mi pedig a nézelődést, fotózást, sétát választottuk. Fent a tetőn ücsörögve arra lettem figyelmes, hogy mintha oszladoznának a felhők -és így is lett! Néhány fotót ellőttem erről a pazar látványról:
Miután kigyönyörködtem magam, leereszkedtem a siklóvasúttal a faluba. MIvel a nap hétágra sütött, én is elkészíthettem a „klasszikus” Hallstatt-i fotót 🙂
Minden közhelyet félretéve, Hallstatt gyönyörű, és nagyon javasolt egy sétát tenni a főtérig, és vissza, pazar látvány, sok látnivaló….
…aztán egyszer csak megérkeztek a sóbányászok is. A társaság úgy döntött, indulunk is vissza a szállásra. Az A10-es autópályán, a Tauern-alagút előtt álltunk meg pihenni. Itt is láthattunk hófoltokat a hegyoldalban….
A benzinkúton az összes alkalmazott, akivel találkoztunk, magyar…. Hazatérésünk utolsó 50 kilométere szakasza pedig igazán élvezetesre sikerült; a gyönyörű tájban, napsütésben kellemes kanyargós úton, igazán lendületes örömmotorozásban volt részünk. Visszautunkat végig követheted az alábbi képre kattintva:
A mai napot egy jó vacsorával, vacsora után sörözéssel, túramegbeszéléssel zártuk – késő estébe nyúlóan. Nagyon kellemes nap volt a mai! A többi fotót IDE KATTINTVA megnézheted; érdemes!
Az M1 győri pihenőjében találkoztam az utazni vágyó társasággal. Egy előre nem tervezett baki miatt pihenésel kezdtük az utazást 😉 Jól rápihentünk az útra indulás előtt. Kellemes hangulatban, anekdotázással, meséléssel töltöttük az időt – majd délután 3-kor nyeregbe pattantunk, és elindultunk Sankt Peter am Kammersberg nevű úticélunk felé. Az időjárás kitett magáért; 30 fok körüli menetszéllel hűtöttük magunkat. Azért jól esett néha megállni és ledobni a cuccot egy kicsit,,,,,
Félút környékén aztán elkezdtek vészjóslóan gomolyogni a fellegek -meg is álltunk öltözni az esőruhába. …..ami indokolt is volt, mert kábé 5 kilométeren belül beértünk a felhők alá, előszőr gyengédebben – majd egyre hevesebben simogatott minket az eső. Szerencsére, mire igazán rákezdett, addigra elértük az alagutakat, melyek 1-5 km hosszban óvtak minket az ázástól- közben lerázhattuk magunkról a vizet. Húsz kilométernyi vegyes ázás után kiértünk a felhő alól; így aztán az esőruha száradására is jutott idő 😉 Este 8 körül értünk a szálláshoz; ez egy egész csinos fogadó egy tájba illő régies épületben.
Itt meleg vacsorával vártak minket, ami nagyon jólesett; és persze megittuk hozzá gyorsan a napisört 😀 Sankt Peter am Kammersberg amúgy egy nagyon szép kis falu.
Így jóllakva, és nem szomjasan , elégedetten térhettünk nyugovóra…..
Ha a képre kattintasz, egy kis animáción megnézheted, hogyan értük el a hegyeket – és kanyarogtunk köztük….
Bevallom, elég szomorúan írom ezt a posztot. Hirtelen rám szakadt az érzés, amely tudatja velem, hogy holnap reggel el kell hagynom Gyimest, ezt az általam annyira szeretett vidéket…. Igaz, egy napot töltök még majd Torockón, de az nem ugyanaz a hely, mert itt a barátaim is itt vannak velem….
Hajnalban korán ébredtem. Semmiképpen sem akartam egy kis hajnali fotózás nélkül elhagyni a vidéket, és ez most sikerült is ébresztés nélkül. Még öt óra előtt összeszedtem magam, és felballagtam a hegyoldalba. Vártam azt a pillanatot, amikor a nap kibukkan a hegy mögül, és az első sugara megvilágítja a völgyet.
Rengeteg fotót csináltam, a szebbekből majd teszek fel az instagram oldalamra néhányat.
Tudom, hogy a fotók sohasem tudják visszaadni azokat a fényeket, hangokat, illatokat, amit a helyszínen az adott pillanatban érez az ember – de azt kívánom, legyen nektek is olyan élményetek, amilyen nekem ma hajnalban volt! Miután kiművészkedtem magam, elindultam lefelé a combig érő virágtengerben. E gyönyörű vadvirágokból néhányat megörökítettem. Nem tudtam egyszerűen csak átmenni köztük…
Reggeli után pedig motorra szálltam, hogy beszerezzek még néhány dolgot Csíkszeredában…ja, meg hogy motorozhassak még vagy 100 km-t 😀 Egyébként ennek a java a Gyimesi-hágó, az egy élménymotorozás, 15 km kanyargás fel-le gyönyörű fenyvesek közt. Még Csíksomlyóra is bementem a kegytemplomba, ezt ki nem hagynám, talán eddig minden ittlétemkor meglátogattam – ez már olyan szokássá vált nálam.
Vacsorára még egy miccsezést- sörözést is bevetettünk a hangulat javítása érdekében. A miccsezés az egy fogalom, de a lényeg a barátokkal töltött kellemes órák.
Dehát ennek az ideje is lejárt. Most meg itt állok, hogy el kéne kezdeni pakolni végre a holnapi útra. Ez a Gyimes mindent megtesz, hogy marasztaljon! Még egy bíbor naplementét is kaptam – szerencsére a kezem ügyében volt a fényképező.
Na de most már tényleg befejezem, mielőtt elsírom magam a nagy önsajnálatban…. Én azt kívánom mindenkinek, éljen meg ilyen élményeket, mint én itt – árvízzel, zivatarral, napkeltével és bíbor naplementével együtt, ismerjetek meg olyan embereket, amilyenek az én barátaim itt, és találjátok meg ti is a saját Gyimeseteket!
Na nem, nem az én hazaszeretetemről van szó… hanem… majd rájössz, úgyis. Na de kezdjük az elején….
A reggelt motortakarítással kezdtem, mert az elmúlt napok eseményei miatti kerülőutak nem hagyták tisztán az én szép gépemet – mondhatni, egy crossmotor megirigyelhette volna a kinézetét.
Takarítás után pedig egy rendhagyó túrára indultam, mert olyan helyekre akartam eljutni, ahol az eddigi tizenhat ittlétem alatt még egyszer sem sikerült. Tehát keletnek vettem az irányt. Első meglepetés az árvíz által eltűnt útnál ért, ugyanis két nap megfeszített munkával feltöltötték és helyreállították annyira a partfalat, hogy óvatosan lehet rajt közlekedni…. Nem engedélyekre, hivatalos papírokra meg mittudomén mire vártak, hanem összefogással, munkával újra megindították az életet…Az elzárt település lakói (közte én is) fellélegezhettek….
A gyimesi-szorosnál, az ezeréves határnál léptem át Moldvába (a helyiek így nevezik a román területeket, amelyek sohasem voltak a történelmi Magyarország részei. Hiszen ez itt színtiszta magyar terület – és a románok mindig is Moldvához tartoztak) Az utolsó legkeletibb vasúti őrháznál hatalmas turistamozgást láttam.
Ebben a gyönyörűen helyreállított épületben vasúttörténeti kiállítás található. Megemlítem még, hogy az enyészettől Deáky András helyi lokálpatrióta magyartanár mentette meg.
Tehát Moldvába érve ismerkedtem a tájjal. Eleinte nem sok különbséget láttam a Gyimes-völgyéhez és a csángó falvakhoz képest, de ahogy távolodtam, a völgy kiszélesedett, a hegyek egyre alacsonyabbak lettek és a falvak pedig egyre igénytelenebbek. A rendezettség és az igényesség fokozatosan megszűnt. A lakott területeket nem is tartottam érdemesnek fotózni, talán a „legszebb”, amit láttam, a környék nagyvárosának Comănești -nek a közepe. Ez nem más, mint egyetlen hosszú főutca, amelyet kétoldalt szocreál épületek üzletekkel határolnak (melyek szerencsére nem látszanak az utat szegélyező fáktól) de legalább középen van virág.
Első pihenőt az Úzvölgyi katonai temetőnél terveztem tenni. (Igen, sajnos ez az a hely, ami az elmúlt napokban politikai csatározások színhelye lett). A főútról lekanyarodva egyre romló majd botrányos minőségű aszfalton 14 km-t tettem meg, amikor a burkolat elfogyott. Még 4 km-t rázattam magam, aztán egyszercsak megálltam egy árnyas helyen – mutatom miért:
Megálltam, gondolkodni, falatoztam is egyet, mert már ebédidő volt bőven. Még 8 kilométert kellett volna menni ezen az „úton”. Hát bocsánatot kértem magamban a hősöktől, és visszafordultam. Az Úz-folyó völgye amúgy szép hely.
Innen még jó sokat haladtam dél felé, amíg elértem az ojtozi-szorost. Itt újra a hegyeknek fordultam, és ezen a szoroson keresztül tértem vissza a történelmi Magyarországra. A hegyen pedig 15 km elég jó minőségű szerpentinen döntögethettem….
A „határt” átlépve, azonnal megjelentek a magyar feliratok, székely zászlók – mindjárt otthonosabban éreztem magam, mint odaát. Következő állomásként Kézdivásárhely főterét választottam. Hááát… óriási különbség van az odaát látottakhoz képest… ez a városközpont egy ékszerdoboz.
És ezt nem a sovinizmus mondatja velem – valóban óriási a különbség. Kis pihenő után újra folytattam utamat. Kézdivásárhelyről északnak fordulva ismét hegyen át kell kelni, és a Nyergestetői csata emlékhelyén álltam meg. A régi emlékművet 1897-ben állították a szabadságharcban itt elesett Székely hősök emlékére.
A másik oldalon pedig ott van az „új” emlékhely.
A hegyre felsétálva egyszerűen megdöbbentő és elgondolkodtató az a tisztelet, ami a Székely Hősöket övezi… Gyertek velem egy kört a tetőn!
Miután jól kicsodálkoztam magam, az államat is visszaraktam, tovább indultam, de a Nyergestetőről lejőve újra meg kellett állnom, ezúttal a tájat fotózni….
Következő célpont a Csíki Sör Manufaktúra volt. Ez az üzem a Magyarországról áradó szimpátiának köszönhetően jelentősen megerősödött, és ők hálából ingyen egyórás tárlatvezetést és sörkóstolást biztosítanak a látogatóknak…. Én most csak az ajándékboltjukba néztem be. Hát, rengeteg termék közül lehet válogatni!
Én most csak 1-2 apróságot vettem, meg persze a lényeget, sörből az egész választékot.
A vásárlás végeztével visszaindultam. Már estébe hajlott az idő, mire a Gyimesi-hágó tetejére felértem. Igencsak megnyúltak már az árnyékok….
Az udvarra begördültemkor már este volt. Épp csak ettem valamit… közben elgondolkodtam a mai nap eseményeiről… ez a nap nagyon tartalmas volt, újra…..
Ismét jól aludtam. Azonban reggelre kelve azt tapasztaltam, hogy a térdeim eléggé panaszkodnak a tegnapi napról. Dehát nem tudok most ezzel foglalkozni; folytatni kell az utamat Gyimes felé.
Egy kiadós svédasztalos reggeli után a táskáimat felszereltem a motorra – felöltöztem, majd útra készen kitoltam a motort az udvarról. Beindítom a melegítéshez – azaz beindítottam volna, csak az indítás helyett egy sercenés – és se kép – se hang. Ejnye, a nemjóját a feledékeny hülye fejemnek, na! Elfelejtettem a szervizelést… Szóval, ott az utcán nekivetkőztem, leszereltem a táskákat – mer’ az olyan jó móka… Na, kis vizsgálódás után kiderült, ki a ludas – hát a legegyszerűbb, a pozitív fővezeték saruja lazult meg az akkumulátoron. Megtéptem jól, indítás – immáron kellemesen brummogva melegedett a motor, amíg visszaépítettem a málhát.
Innen aztán pozitív eseménytelenségben telt az utam. Magamban számolgattam, mikor kell tankolni – azért 250 km-enként mindenképpen akartam, bár szerintem 300-at is el tudnék menni egy tankkal. Út közben meglepődve tapasztaltam, hogy az Észak-Erdélyi autópálya projekt 6 év szunnyadás után feléledt, és elkezdték építeni! (Ez volt az az autópálya, ami Nagyvárad-Brassó viszonylatában ~420 km hosszban kellett volna megépülnie sok évvel ezelőtt – uniós pénzből -és ehelyett Gyalu és Aranyosgyéres között tudott megépülni 51 km hosszban – és a többi pénz meg – hogy is mondjam eltűnt…) Most feléledt tetszhalott állapotából, és épül! És ma újabb 14 km-en tudtam haladni rajta, ami nem egészen 6 percig tartott 😀 Már benn jártam Székelyföld elbűvölő tájain, amikor megálltam tankolni. Kicsit pihentem, számolgattam – hát igen gazdaságos a motorom, az elmúlt 228 km-en 3,74 átlagfogyasztással tudtam haladni.
Útközben megcsodáltam a már sokszor megcsodált Székelyföldi tájat, egyszer megálltam egy fotót csinálni, hogy ne maradjon a mai poszt se’ fotó nélkül…
Aztán tovább haladva Farkaslakán álltam meg legközelebb. Kicsit körülnéztem souvenir-meg matrica ügyben – szerencsére találtam. Gondolkodtam kajáláson is, de még tartott a Torockói svédasztalos reggeli hatása – szerencsére.
Szépen fogytak a kilométerek. Ismerős kanyarok, faluk, erdők követték egymást, amíg nemsokára ott álltam a az utolsó előtti hágón; mögöttem a Csíki-medence, Csíkszereda, Csíksomlyó….
Pár fotóért itt mindig érdemes megállni. Jobbra látható Csikszereda, mögötte a Kis- és a Nagy-Somlyó a Csiksomlyói nyereggel (igen ott van mindig a pünkösdi találkozó) a háttérben pedig a Kárpátok legszélső határ-hegyei látszanak (a Kárpát-Medence határa).
Innen legurultam Csíkszeredába. Itt egy kis kajának valót vásároltam, majd az utolsó 50 km-nek nekifutottam. Ebbe a szakaszba beletartozik a Gyimesi-hágó is, amelyen keresztül lehet megközelíteni a Gyimes völgyét. Ez az évszázadokig elzárt vidék még ma is őrzi a különállását Székelyföldtől és a környéktől, bár ma már Moldva felé átfut rajta a műút és tizen-egypár éve már kinyílt a világ a gyimesi csángók előtt is, még ma is egy ékszerdoboz, mind a tájat, hagyományokat, embereket tekintve; és én itt hosszú évek óta szoros barátságokat tudhatok magaménak. Érthető tehát, hogy mindig örömmel és vágyakozással jövök ide. Mint annyiszor, most is megálltam a Gyimesi-hágó tetején, hosszú percekig csodálva az előttem elterülő völgyet.
Az utolsó szakasz megtétele és némi keresgélés után megtaláltam a szállásomat, nagyon kedves háziak fogadtak, és a párszáz méterre található kisboltjukban még a napisört is meg tudtam vásárolni. Éppen lepakoltam, kajálgattam, élveztem a megérkezést, amikor megérkezett a vihar. Elég tekintélyes mennyiségű eső érkezett… de jó, hogy már itt vagyok. Aztán látom netezgetés közben, hogy lejjebb 6-8 km-el kiöntött a völgy folyója, a Hidegség vize.
Hát ennek fele se’ tréfa. Pláne, amit írnak a hírekben. Na majd az elkövetkező napokban legurulok arra, megnézni, mi a helyzet… egyelőre jó itt fenn a hegyen, úgy érzem.
Ha esetleg szeretnéd megnézni a fotóimat nagyban, ITT megteheted.
Valóban, már legalább fél éve erre a napra vártam! Már két napja lázas izgalommal készültem, pakolgattam, szortíroztam, motort ellenőriztem…. aztán csak felvirradt a mai nap végre! Megittam a reggeli kávémat, felpakoltam a motorra a táskákat…aztán búcsút intettem….start!!
Az M0 – 4 – 42 útvonalat választottam, mert ráérősen akartam menni. Ma csak Torockóig kell eljutnom. El kell mondjam, hogy Szolnokig eljutni a 4-esen nagyon gáz. Agglomerációs forgalom, útépítések, terelések garmada…. Na de onnan aztán teljesen eseménytelen úton jutottam el a határig. Ott egy komoly határellenőrzés alkalmával rám pillantottak 🙂 majd mehettem tovább. Nagyváradot elhagyva elkezdtem az eget bámulni, ugyanis az eddigi kékségen bizonyos gomolygó dolgok jelentek meg. Mindegy, én haladtam, amíg Élesden be nem kellett állnom egy üzlet tetője alá, hogy kényelmesen felvehessem az esőruhát. Gondoltam, kicsit megáztatom a szemerkélő esőben. Egészen addig, amíg egy valóban komoly zivatar alá be nem futottam, illetve egy benzinkútra, ahol kényelmesen, tető alatt ebédeltem két szendvicset – úgyis rég elmúlt már az ebédidő. A zivatar javát kivártam – talán fél órát – majd tovább indultam. Néhány kilométer megtétele után újra meg kellett, állnom, ezúttal vetkőzni, mert kezdett nagyon meleg lenni. Innen már csak az egyre közeledő, magasodó hegyeket kellett bámulnom – és hamarosan el is jött a következő pihenő – a Királyhágó tetején. Itt megálltam, és még egy pillantást vetettem a mögöttem maradó síkságra – innentől a hegyeké lesz a főszerep.
Fél órás pihenő után aztán újra úton voltam. Mintegy 35 eseménytelen kilométer megtétele után egyszercsak torlódásba futottam…. jajj, ezt már ismerem. Csak egyet jelenthet….baleset. Álltam egy darabig a sorban, aztán úgy döntöttem, szépen elindulok a sor mellett…de nagyon-nagyon figyelve…. mert 2012-ben az akkori motoros túrámon már egyszer elvették a jogsimat (de visszakönyörögtem a rendőrtől, szóval rosszat nem mondhatok rá) a torlódás előzéséért. Szóval hat szemmel figyelve ballagtam, és lassan eljutottam a probléma forrásáig.
Egy kamion egyszerűen lement az útról, és épp a (sárga) daruhoz kötötték , hogy kivontassa onnan. Kb. fél óra előkészületek után megtörtént a nagy húzás – és egy hatalmas csattanással elszakadt a (karom vastagságú) drótkötél….. Na, ekkor a rendőr szépen félreállította a béna darust, és végre elindulhattunk. Itt a hegyek között sajnos ez van; sokszor láttam már – egyszerűen nincs alternatív útvonal, ahova el lehetne terelni a forgalmat…… Így aztán kicsit megkésve, de nem elkésve folytathattam az utamat Torockó felé. Szinte eseménytelen úton haladtam – még annyit kell megemlítenem, hogy a fő útról letérve az utolsó 8 km áldott jó útminősége miatt az első telókat jól lekoppantottam…. mert nem vettem észre időben egy kátyút…. (ezekben nem volt hiány…) A szálláshoz érkezésem sem volt eseménytelen…. pont a ház előtt a motor azt mondta, hogy se kép, se hang… Minden elsötétült. Hirtelen bennem is, és kétezer gondolat indult be a fejemben. Betoltam az udvarra.. a házinéninek el is panaszoltam, aki jófajta pálinkával nyugtatott 🙂 Lepakoltam a táskákat, lekaptam az ülést, és elkezdtem mozgatni a biztosítékokat – vezetékeket. Egyszercsak – lőn világossság a műszerfalon. Na, megnyugodtam, akkor csak valami érintkezési probléma van -ezek szerint nem nagy a baj. Erre gyorsan meg kellett innom még egy pálinkát. Emígyen megérkezve felpillantottam az udvar felett tornyosuló Székelykőre – hú – holnap megmászlak!!
Végül megnyugodva, kellemes hangulatban leültem vacsorázni – ami csorbaleves és valami nagyon finom zöldséges rizseshús volt.
A mai motorozás nem volt eseménytelen, ámde sikeres…. és nyugodtan tudtam lefeküdni az a jó. A megtett táv pedig 530 km lett a végére.
A tegnapi túra után pihenésképpen ma egy kis motorozást terveztem be Gáborékkal. Csakhogy tegnap este kupadöntő volt, majd kupadöntő utáni ünneplés éjszakába nyúlóan …..
– szóval egy kissé gyűrött fejjel indultam neki a túrának, szó szerint nem voltam a TOPon.
Azért egy jó bakonyi kanyargást ki nem hagynék jó társaságban…szóval a részvételem nem volt kérdés. A túra számomra a Miskahuszártól indult (a többiek megnézték legújabb látványosságunkat) Innen egyhuzamban felmentünk Zircig (a Bakonycsernye-Dudar szakaszon motorozgatva én azon gondolkodtam, hogy tiszta bolond vagyok, hogy én ezeken a hegyeken edzem hétköznap 😉 ) Zircen megállunk egy szusszanásra, majd már csapattunk is a Cseszneki kanyargóson, ami nagyon kellemes volt 😉 Legközelebbi állomásunk Téten, az Oldtimer83 benzinkúton volt. Ez egy benzinkúttal együttműködő remek kávézó, ahol nyomokban oldtimereket is fel tudtunk fedezni 😀
Kis kávézás, kajálás után innen a 83-as út felé vettük az irányt, ami még mindig nagyon gyönyörű, különösen a Tapolcafő-Városlőd közti szakaszon. A mai nap leginkább a motorozásról, kanyargásról szólt, de ilyenre is szükség van…..kívánjuk, mint a falat kenyeret 😉
Ma rendhagyó húsvéti programmal telt a napom. Szakítva a hagyományokkal, egy nemklasszikushúsvéti, de nagyon kedvenc ebédre indultunk egyik kedvenc helyünkre 😀 Szokásos találkozóhelyünkről a Pilis felé vettük az irányt. Újra megtekintettük ezt az erdőt; immár zöldülő állapotában.
Némi küzdelem (Dobogókőre tartó forgalom…) és kanyargás után már Esztergom kertvárosban voltunk. Itt pár perc pihenő után a Bajna-Héreg közti kanyargásra indultunk, ez pedig nagyon kellemes volt! Alig volt forgalom, és a vadiúj gumijaim is megmutatták, mit tudnak. Szuper volt a tapadás,nagyon jót döntögettem. Hamarosan meg is érkeztünk egyik kedvenc kajálóhelyünkre; Tardos mellett a Malomvölgyi Büféhez, amely csodás völgyben egy erdőszéli kis faház-sütöde, faasztalokkal, padokkal….
Sok kiránduló volt itt, és mind enni is akart, annak ellenére elég hamar megkaptuk az ebédünket.
Nagyon finom volt a kaja, nagyon jól esett, jót kajáltunk. Ez volt a nemklasszikushúsvéti 🙂 (nem sonka, tojás) ebédünk. Itt elpacsiztunk. Utána a sárguló Vértesen és a Velencei-hegységet átszelve gurultam hazafelé.
Nagyon kellemes túra jött össze a mai napon, nagyon elégedett vagyok.
A mai napra remek kis túrát talált ki Gábor; egy kis Dunakanyar-környéki tekergést követő kajálás egyik kedvenc helyünkön – majd levezetésképpen egy kis nógrádi kanyargás. Az első ajándék rögtön az elején adódott: Nem szúrtam el az óraállítás miatt a találkozó időpontját, időben érkeztem. 😉 Így aztán nyugodt tempóban indultunk útnak. Először a Dömösi hajóállomáson álltunk meg; megnéztük egy kicsit a panorámát és az éledő természetet, aztán már indultunk is tovább.
Egy rövidebb etap után máris Párkányban voltunk; itt megnéztük nem szokványos nézőpontból az esztergomi Várhegyet és a Vizivárost.
Kis fotózás után folytattuk utunkat; felmentünk egy picit játszani 😉 (kanyarogni) Márianosztra, Kóspallag felé (jajj, ezek az utak….) azután a Bánki tónál, a kedvenc büfénkben ebédeltünk…. volna, de szerintük még nem kezdődött el a szezon, sajnos zárva találtuk. 🙁 Életbe lépett tehát a „B” terv, irány Rétságon a Zulu Café. Itt jelentős várakozás után (~1 óra) végre kajához jutottunk.
Ebéd után, jóllakva pedig nem lefeküdtünk aludni, hanem egy kicsit még kanyarogtunk Nógrádban – majd a Galga mentén délnek fordulva értünk le az M3-ra. Innen már csak a gázt kellett húzni hazáig….
